A népművészet fogalma összetett. Beletartozik a parasztság épített környezete, a lakberendezés, az öltözködés, a díszített tárgyak rendszere – amelyeket szimbolikus tartalmak kifejezésére, szokások, rítusok részeként, ünnepeken, különleges alkalmakkor használtak –, a tárgyakban (testideálban, környezetalakításban) megtestesülő esztétikum és a díszítőművészet ornamentikájának a különböző történeti és regionális hatásokat mutató készlete is. A parasztság generációkon át hagyományozódó szellemi tudásának részeként a népművészet műnemei közé tartozik az orális folklór;1 s az egyházi kalendáriumhoz fűződő és az emberi élet fordulóit jelessé tevő közösségi és családi rítusok, ünnepek, társasági alkalmak, vigasságok vokális és hangszeres zenéje és táncai is fontos részét képezik a műveltségnek.
A ’népművészet’ kifejezés használata sok szempontból vitatott, pontatlan, és inkább a megszokás, a bevett köznyelvi és tudománytörténeti használat indokolja. A ’nép’ és szóösszetételei, a ’népismeret’,2 ’népművészet’, ’népviselet’, ’néptánc’ stb. kifejezések sajátosan a 19. század második felének nyelvi gondolkodására jellemzőek, amelyeket manapság pontatlannak tartunk, és egyre inkább kezdenek kiszorulni a pontos társadalomtörténeti terminus technicusokat kívánó szakmai nyelvezetből, amely inkább a ’paraszti művészet’ kifejezést preferálja. A történettudományban és a néprajzban évtizedeken át viták folytak arról, hogy vajon a néprajz ’nép’ fogalma mit (kiket) takar, tartalma hogyan definiálható gazdaság- és társadalomtörténeti szempontból.3 Az európai késő középkori, kora újkori rendi társadalmak egyes rétegeinek értékrendje, kultúrahasználata, reprezentációs és presztízsszférája hogyan szerveződik hagyományosnak nevezhető struktúrákba, s ez mennyiben vethető össze a paraszti rétegek tradicionális kultúrájával, s szolgált azok mintájául?4 Mikortól, mely időszakban, kontextusokban, Európa mely régióiban beszélhetünk egy tágabb köznépi, populáris kultúráról?5 Hol a határ a populáris, a provinciális, a kézműipari, a háziipari, a lokális paraszti, a népi iparművészeti,6 a naiv és az art brut alkotás között?7 S nem utolsósorban felvetődik annak a kérdése is, hogy lehet-e a ’népművészet’ kifejezést használni kortárs jelenségek értelmezésénél.
A történelem évszázadai során, egészen a 19–20. század fordulójáig Magyarország népességének túlnyomó többsége mezőgazdasággal és állattartással foglalkozott; falvakban, mezővárosokban – ritkábban szabadalmas területek településein – élt, s kisebb része a vidék igényeit kiszolgáló kisiparral foglalkozott. A különböző történeti korszakokban az agrárnépesség számos rétegre, csoportra osztható, vagyoni rétegzettség, jogi státusz, településtípus, domináns tevékenység, jövedelemforrás (háztartásszerkezet) alapján. Ez az összefoglalóan parasztságnak nevezett népesség a 19. század végén megközelítőleg a társadalom 80-90%-át alkotta, és a számaránya még a második világháború után, a kommunista kollektivizálásig is valamivel 50% fölött volt.
Életminőségét a szociológusok által ’értékközpontúnak’, ’létkiteljesítőnek’ nevezett mentalitás határozta meg (szemben a piacorientált, akvizitív, szerző habitussal szemben). Viszonylag zárt lokális közösségeik önellátók voltak abban az értelemben is, hogy kitermelték közösségi rendjüket, intézményeiket, sajátos kulturális kifejezéseiket. Az egyént gazdag kapcsolatháló vette körül, s életüket elviselhetőbbé tette, hogy az anyagi javak hiányát nem anyagi jellegű közösségi értékek pótolták, mint társasági alkalmak, szolidaritás, kölcsönösség, közös morális, liturgikus, kulturális normák és gyakorlatok, a kisközösségekbe tartozás erős érzelmi szála (család, rokonság, műrokonság, szomszédság, korcsoport, foglalkozási, egyleti, lokális és regionális csoport). Ezen rétegek és csoportok kultúrájának expresszív, rituális, esztétikai, művészeti kifejezései hol önállóbbak, hol szorosabban, felismerhetőbben kötődnek más társadalmi rétegek (elit, középosztály) tárgyi és szellemi kultúrájának kifejezéseihez, a magasművészet stíluskorszakaihoz, áramlataihoz.8
A táji változataiban sokszínűre bomló magyar paraszti kultúra a késő középkori és kora újkori előzményekből kialakulva a 19. században és a 20. század első felében élte fénykorát,9 és a 20. század folyamán a legutóbbi időkig tart átalakulásának, felbomlásának folyamata. A rurális társadalom átalakulása – az iparosodás, a modernizáció, az urbanizáció folyamatainak és a politikai rezsimek diktálta ideologizált agrárium elképzeléseknek hatására –, valamint a paraszti kultúra elhagyásának (akkulturáció) folyamatai feltartóztathatatlanok.10 Tehát a 20. század második felétől egyre kevésbé releváns népi, helyesebben paraszti művészetről beszélni.
Az Európa földrajzi közepén, a Kárpát-medencében fekvő történeti Magyarország a szélrózsa minden irányából érkező hatásoknak érzékeny befogadó területe volt, kultúrgeográfiai értelemben komplexitás jellemezte. Számos jelenségnek itt volt a legészakibb vagy legdélibb, legkeletibb vagy legnyugatibb elterjedési területe. Az elterjedési területek egymást átfedve bizonyos jelenségeknek különösen sűrű szövetét, együttélését rajzolják meg.
A különböző tájegységek népművészete számos történeti, stílustörténeti és etnikai hatás lenyomatát őrizte és ötvözte. A kultúraelemek táji és lokális variációi zárványszerűen számos megelőző (európai/eurázsiai) történeti, stílustörténeti és etnikai hatás lenyomatát őrizték. Így a reliktum jelenségek gyakran összetett módon, egymással ötvöződve sűrű kulturális jelenség-komplexumokat alkotnak. Ezekből idővonalak (timeline) rajzolhatók meg a tudományos kutatás segítségével.
A megőrzött történeti hagyaték egy része az európai kultúrának még a polgárosodás és az urbanizáció homogenizáló, a művészetet szórakoztató jellegűvé egyszerűsítő folyamatai előttről származik, és segít felidézni az egykori – másutt már eltűnt, csak Európa ritka perifériáin, reliktum területein megőrzött – motívumgazdagságot. (Ilyenek pl. a reneszánsz páros táncoknak az erdélyi néptáncanyagban megőrzött variációi.)
A Magyar Királyság nemzetiségi és vallási szempontból rendkívül sokszínű volt. Lényegében a modern nemzetépítési törekvésekig létezett a térségben egy évszázadokon át kialakult és bevált, komplementer foglalkozási specializációra és kooperációra törekvő együttélési gyakorlat. A soknemzetiségű vidékeken, kontaktzónákban az együtt élő etnikai csoportok egymást kiegészítő tevékenységekre szakosodtak, és a kölcsönös gazdasági egymásrautaltság a mindennapi emberi kapcsolatokban is elfogadó és együttműködő magatartásformákat, kultúrát formáló interakciók sorát alakította ki. Éppen ezért a népi műveltség számos területén összetett kölcsönhatások, közösnek tekinthető kultúrelemek mutathatók ki a térségben (pl. a soknemzetiségű erdélyi Mezőség kultúrájában meglévő magyar-román-szász-cigány-zsidó-örmény kölcsönhatások).
A középkorban meglepő módon még nem volt olyan szembeszökő különbség nemes és paraszt életmódja között, mint a 17–19. században. A középkor egységesebb köznépi kultúrája az európai hatások befogadása mellett számos keleti elemet őrzött, amit a magyarok lovas nomád ősei hoztak magukkal a sztyeppei ótörök népek közül a K árpát-medencébe, a 9. é s 10. század f ordulóján. A magyar honfoglalás után mintegy 350 évvel, a 13. században a sztyeppei vándorlás utolsó hullámával érkező, az Alföldre betelepülő keleti népek (kunok és jászok) jelenléte fel is erősítette a keleti elemek továbbélését a középkori Magyar Királyságban. Ennek az archaikus tudásnak és tárgyi hagyatéknak egyes elemei az állattartásban, lovas kultúrában (pl. keleti típusú nyereg), hadviselésben, bőrmegmunkálásban (az ún. „magyar módra való” timsós bőrkikészítés), textilmunkában, öltözködésben, zenében, táncban (ugrós és eszközös táncok), folklórtudásban sokáig megmaradtak. Néhány kereszténység előtti hiedelem (pl. táltoshit, kettős lélekhit) és bizonyos folklórműfajok, mint pl. gyerekmondókák, siratók, rítusdalok (pl. regölés), vagy egyes mesetípusok és motívumok (égig érő fa, Fehérlófia) a 20. századig megmaradtak. A magyar népzene ötfokú hangsorra épülő, kvintváltó alapdallamkincse is sajátos etnikai jellegzetesség, amelynek párhuzamait nem a közvetlen európai környezetünkben, hanem keletebbre, a sztyeppei népek között és Közép-Ázsiában kell keresni.
Magyarország a kereszténység felvételével minden helyi sajátosság ellenére is a nyugat-európai társadalmi és gazdasági modell mellett kötelezte el magát. A jobbágyparasztság jogi helyzete, a szabad költözés jogával együtt, igazodott a nyugati mintához. A késő középkori Magyarország virágzása több tényezőn is múlott, de a mezővárosok, a piac és az ipar fejlődésének és az össznépesség kiegyensúlyozott életmódjának egyik hajtóereje ez a Nyugat-Európához közelítő szabadabb paraszti fejlődés volt. A középkorban számos európai újítás talált utat a köznép életmódjába (pl. a kertkultúra, asztalosság, kerámia-, kályha- és takácsművesség terén) és szellemi műveltségébe (pl. a ballada-, ének- és mesekincs bizonyos típusai, reneszánsz forgatós táncok).
A fejlődést a 16–17. században egyrészt a 150 évig tartó török hódoltság akasztotta meg, amely pusztasággá változtatott addig virágzó vidékeket, másrészt a magyar nemességnek az a törekvése, hogy az agrárpiacot kisajátítsa, s a parasztok és városi polgárok jogait visszanyirbálja, és a korszak végletes elszegényedéshez, s nem mellesleg a magyar lakosság felének fizikai pusztulásához vezetett. Mindemellett a hadi cselekményeknek kevésbé kitett, Habsburg uralom alatt levő Észak- és Nyugat-Magyarországon és a török portától lazán függő Erdélyi Fejedelemségben ez az időszak a reformáció és a reneszánsz terjedésének fénykora volt. A Magyarországon kivételesen sokáig élő késő reneszánsz művészet nem maradt a főúri udvarok kapuin belül, ha-nem a teljes társadalomra kiterjedt, a mindennapi élet tárgyi és szellemi környezetének meghatározó stílusává vált.
Ugyanakkor a török birodalom területéről a kereskedők hatékony közreműködésével a keleti és levantei kultúrjavak háborítatlanul áramlottak Magyarországra. A magyar virágos késő reneszánsz textil- és viseleti kultúra éppannyira integrálta a keleti hatásokat, mint a Nyugat- és Dél-Európa felől érkezőket, s valamiféle sajátos helyi stílust hozott létre. Az erdélyi népi kultúra számos régiója (pl. Kalotaszeg, Torockó, Szék, erdélyi szászok, hétfalusi csángók) a legutóbbi időkig megőrizte ezt a késő reneszánsz stílusra hangolt esztétikumot. Nemcsak azért, mert általában Magyarország középső részeihez képest Erdélyben tovább megmaradtak bizonyos régies szokások, hanem talán azért is, mert Erdély a maga történeti aranykorának – a sokvallású, soknemzetiségű önálló államalakulatnak – kikristályosodott stílusában találta meg az esztétikai ideálját. Az évszázadok során a kézműves mesterek és paraszti alkotók szeme előtt ott volt példaként a templomok és kastélyok művészetének formavilága, jelképrendszere, mintakincse, színhasználata. A késő középkori hagyományokra épülő fiatornyos templomok és harangtornyok ácsművészete, a reformáció nyomában megváltozó templombelsők és temetőkertek képes jelbeszéde, a templomi bútorzatok, szószékek, festett kazettás mennyezetek díszítményei, az úrasztalterítők hímzésének mintakészlete jelentősen hatott a paraszti, falusi és mezővárosi lakosságának ízlésvilágára. Ennek nyomait az ékes fafaragástól a mázas díszedényekig, a változatos és jelentésgazdag ünnepi viseletektől a hímes tojások festett-karcolt és a textilneműk szövött-hímzett díszítéséig felfedezhetjük. Erdély legszebb viseletei a karcsú, hosszított alakadással, a reneszánsz szabású ingvállakkal, a vállfők hímzésének és ’darázsolásának’ mintakincsével, az elöl fűzött ruhaderekakkal ennek a késő reneszánsz öltözködési kultúrának az emlékét őrzik. Az erdélyi instrumentális népzenében és magának a vonószenekarok felállásában is a főúri udvarok házi muzsikusainak zenei élete tükröződik. Erdély legszebb, ún. forgatós típusú gazdag motívumkincsű (magyar, román) improvizatív páros táncai is e kor divatját őrzik.
Magyarország kivérzett középső területeit a török uralom alól a 17–18. század fordulóján nemzetközi összefogással, a Habsburgok irányításával szabadították fel, akik mint fegyverrel hódított tartományt kezelték az országot. Évtizedekbe telt, amíg az elvadult földeket újra művelés alá fogták, s az elnéptelenedett falvak és városok helyébe újakat telepítettek. A politikai megbékélés és az életmód konszolidációjának építkező korszaka Mária Terézia (1740–1780) hosszú uralkodása alatt köszöntött be. A népesség gazdasági talpra állásának jele volt, hogy a mesteremberek készítette díszes presztízstárgyak ekkortól kezdtek megjelenni a paraszti háztartásokban is. (Ennek beszédes bizonyítéka, hogy a néprajzi múzeumi gyűjtemények legkorábbi tárgyai többnyire a 18. század közepére datálódnak, s ettől kezdődően fokozatosan sokasodik a paraszti eredetű díszített tárgyak száma.) A 18–19. századi mezőgazdasági újítások terjedése, a 19. század elejének gabona- és gyapjúkonjunktúrája, a folyószabályozások által nyert területek művelés alá fogása, valamint a parasztság feudális függésén lazító reformok sora is kedvezően hatott, és gazdasági-társadalmi alapját adta a népművészet 19. század közepi kivirágzásának.
Az új paraszti ízlés előbb az újításokra nyitottabb vidékeken, majd a teljes magyar nyelvterületen terjedt; lényege a díszes tárgyak fölhalmozása, az ünnepi alkalmak megsokszorozódása, a művészi alkotó- és kísérletező kedv kibontakozása volt. Ekkor terjedt el a parasztházakban az ún. ’első’ vagy ’tisztaszoba’11 használata, amelyben a menyasszony kelengyéjeként kapott festett bútorokat, textileket, mázas kerámiákat állították ki, és ahol csak nagy ünnepeken tartózkodtak.
A parasztság és a korabeli nemesség, valamint a városi lakosság kultúrája között szembeszökő eltérések voltak. Bár a korabeli elitkultúra a parasztság számára igazodási mintát jelentett, mégsem beszélhetünk egyszerű átvételről, divatkövetésről. A parasztság nemcsak befogadta a kívülről jövő hatásokat, de kreatív alkotóerővel a maga képére is formálta azt. Ez az Európa nyugatibb területeihez képest időben kései kivirágzású közép-európai paraszti kultúra a magaskultúrától markánsan különböző, eredeti, sajátos esztétikummal bíró, erőteljes, expresszív kifejezési formákban nyilvánult meg. A 19. század közepétől a jobbágyfelszabadítással megerősödő paraszti öntudat motiválta, felizzó alkotókészség a tárgyalkotó művészet különböző műfajaiban, a zenétől a táncig vagy a szövegfolklórig számos módon jutott kifejezésre.
Ennek (a néprajztudomány által ’új stílusúnak’ nevezett) népművészeti korszaknak a sajátossága a műfaji sokrétűség mellett a táji, sőt lokális változatok sokfélesége, az árnyalt kifejezőkészség, a szimbolikus tartalmak gazdagsága. Egyes műfajokat nagyfokú variabilitás, kreativitás, improvizativitás jellemez.
A megelőző feudális időszak egységesebb, rituálisabb és közösségibb kultúrája sokféle színt öltött, a korábbi céhes-ipari központok nagytáji kisugárzó körzetei ekkor bomlottak kistáji változatokra. A magyar néprajz legalább 200 tájegységet tart számon, de azokon belül is szinte minden egyes település megteremtette a maga sajátos jellegzetességeit, elsősorban az öltözködés terén, amely a helyi öntudat kifejezésének fontos eszközévé vált. (Bár a későbbi folklorisztikus felfedezettséggel egy-egy híressé vált táji stílust – pl. kalocsait, matyót – a közgondolkodásban szinte sztereotipikusan a magyar népművészettel azonosítanak, a népi kultúra csak táji változataiban fogható meg és érthető.)
A gazdag tárgyegyüttesek sokrétű jelrendszerük által árnyalt tartalmakat tudtak kifejezni. Az asszonyok ruhatárában az öltözetdarabok számának szaporodásával sokféle anyag, szín, díszítés jelent meg, amelyek különleges jelentést hordoztak. A ruhadarabokat egymással összepárosítva számos öltözetváltozatot hozhatott létre a viselője, a közösség egészének öltözködésében pedig számtalan lehetett a variációk száma. Az öltözet megmutatta viselőjének életkorát, családi állapotát, társadalmi rangját, utalt az alkalomra, a helyszínre, a viselője hangulatára, s mint egy nyitott könyvet, úgy olvasták a hozzáértő beavatottak, vagyis a közösség tagjai.
A korszakban megnőtt az egyéniség szerepének jelentősége. A művészi öntudat kifejezésének szándéka megerősödött, és egyre több névről ismert alkotó azonosítható. A paraszti művészet már nem, vagy nem csak közösségi összművészet, hanem teret enged a kivételes alkotóegyéniségek kreativitásának, de úgy, hogy az alkotókedv még a hagyományos keretekhez igazodva teljesedhet ki. Nemcsak táji összehasonlításban, de egy közösségen belül is kreatív előadói változatok stilisztikai sora létezett egymás mellett. Az egyéni tehetség térnyerésének köszönhetően egyes műfajokat gazdag repertoár, nagyfokú változatosság (hímzés), sőt rögtönzés jellemez (páros és férfitáncok). Annak ellenére, hogy a számos műfajban megfigyelhető improvizatív jelleg szabad teret enged az önkifejezésnek, az egyén még nem veti szét, nem bomlasztja a határokat, megmarad azon belül, még nem individualizálódik. A kivételes képességű alkotókat, divatdiktáló „híres lányokat”, újító varróasszonyokat, ügyes kezű mestereket, mesemondókat, nótafákat, „első” táncosokat, muzsikusokat név szerint számon tartották a közösségekben, közeli és távolabbi környezetükben. (Közismert a népi kultúra kutatói számára, hogy egyes műfajok kiemelkedő hordozói, régies tudásrétegek, archaikumok őrzői lehetnek egyes társadalmi, foglalkozási vagy etnikai csoportok is, pl. cselédek, pásztorok, cigányok. Nem egy alkotó nemzetközi összehasonlításban is kivételesen gazdag tudását és repertoárját tárta fel a méltán elismert magyar egyéniségkutató folklorisztikai, etnomuzikológiai, etnokoreológiai iskola.12 )
Az alkotókészség nemcsak a tárgyi kultúrában nyilvánult meg, a zene és a tánc is komoly ízlésváltáson ment keresztül. A 19. század a friss ütemű tempo giusto csárdás és verbunk megjelenésének és teljes kárpát-medencei, sőt közép-európai diadalútjának időszaka. A szöveges folklórban is műfaji arányváltások következtek be, a korábbi rítusokhoz és szokásokhoz köthető dalok helyett a személyesebb lírai dal és a katonadalok javára. Ugyanekkor az össztársadalmi támogatással vívott 1848–1849-es, Habsburg-ellenes szabadságharc megteremtette egy egységesülő nemzettudat kifejezéseit és szimbólumhasználatát a paraszti művészetben is.
Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően az ország gazdasági és jogi modernizációja jelentősen felgyorsult. A rohamléptekben fejlődő ipar, a bányászat, az urbanizáció, a vasútépítés, a folyamszabályozás és a kapitalizálódó nagybirtokrendszer munkaerőigénye az agrártársadalom fokozott rétegződéséhez és nagy tömegek el-szegényedéséhez vezetett. A válság tünetegyüttesének része volt (az 1880-as évektől kezdődően) a nagyarányú kivándorlás Észak-Amerikába, hogy sokak reménye szerint az ott szerzett jövedelemmel helyezzék biztosabb alapra a hazai paraszti létüket.
Általánosságban igaz, hogy az életmódbeli újítások befogadása a 1880-as, 1890-es évektől felgyorsult. Sokoldalú akkulturációs hatások eredőjeként a paraszti kultúra elhagyása a Kárpát-medence magyar és nem magyar népei között a 20. század egészén végighúzódó, hosszú folyamat. A paraszti kultúra regionálisan és lokálisan eltérő képlete az innovációk befogadásának változó dinamikájától is függ. Az egyes kistájak, helyi közösségek, paraszti rétegek készsége a változások befogadására vagy elutasítására sokféle. A gondolkodásmódban, mentalitásban megfigyelhető különbségek megnyilvánulnak a modernizáció kihívásaira adott eltérő válaszokban és alkalmazkodási stratégiákban. Ez az egyik magyarázata annak, hogy az ország különböző néprajzi csoportjainál miért írható le a hagyományos kultúra szétbomlásának folyamata más és más időszakokban, motivációkkal, történetekkel.
Sok helyütt megfigyelhető, hogy a hagyományos kultúra a szétesése előtti időszakban még egy utolsó izzással felparázslik. A tobzódó tárgyhasználat anyagi hátterét éppen az iparosodás, városiasodás, modernizáció révén teremtik elő. Ugyanakkor a polgári minták egy részének befogadása mellett a parasztságnak a társadalmilag eltérő közeggel való élénkebb interakciója és kontrasztélménye fel is erősíti a saját identitását. Ezért számos példa esetében megfigyelhető, hogy a paraszti kultúra „elmúlása” előtt különös figyelemmel és tudatossággal fordul a közösség a saját kultúrája felé (pl. a nagyvárosok körüli, a várost élelemmel ellátó kertkultúrás falvak gyűrűje, lásd Galga menti, Gödöllő környéki falvak). Ez a kései „parasztos” stílus tobzódóan túldíszített, a tárgyak teljes felületét elönti az elaprózódó, túlzsúfolt minta, a gyári anyagok és ipari előállítású festékek erőteljes, vibráló színhatást keltenek. Ennek a kései paraszti tárgyalkotásnak az esztétikai elveit a helyi ízlés határozza meg, ami a magasművészet esztétikai igényével közelítő külső, műértő szem számára már megkérdőjelezhető minőségűnek tűnhet. Azonban a jelenségkörhöz társadalomnéprajzi megközelítéssel forduló kutatónak tudomásul kell vennie, hogy mindaddig élő paraszti művészetről és viseletről beszélhetünk, amíg a kultúrát létrehozó helyi közösségben megvan az igény, a tudás, a készség és a működő közösségi kontroll, amelynek alapján az alkotók – legyenek azok a saját tárgyi környezetüket, kelengyéjüket háziipari technikával, kétkezileg előállító asszonyok és férfiak, vagy a paraszti vásárlók kívánalmai szerint piacra termelő kézművesek – képesek belehelyezni, adaptálni, a saját képükre formálni a kívülről jövő hatásokat, a helyi esztétikum koordináta-rendszerének megfelelően.
A két világháború közötti időszakban a vidéki Magyarország egyre kiáltóbb szociális gondokkal küszködött, s az agrárnépesség fulladozott a félfeudális nagybirtokrendszer szorításában. A vidék nagyobbik felét ekkor már egy városiasabb tárgyi környezet jellemezte, amelyből szigetszerűen elkülönülve, ideig-óráig egy-egy kistáj vagy település paraszti lakossága vonta még ki magát. (Ugyanakkor a vidéki népesség akár híresen színpompás, akár jellegtelenebb városias öltözetet hordott, a helyiek a saját öltözetüket „parasztruhának” nevezték és a magukénak érezték, tehát rendelkezett a „mi viseletünk” érzelmi többletével és identifikálóképességével, és kifelé egyértelműen megmutatta viselőjük társadalmi hovatartozását.) Azokban a közösségekben, ahol az időszakban a paraszti kultúrának egy már-már anakronisztikus kései kiteljesedése következett be, ott elsősorban a nők viselete színesedett ki, s az öltözködés rendszere minden addiginál árnyaltabb tartalmak kifejezésére vált képessé. A férfiviseletet sok esetben magával sodorta az első világháború és a férfiak mozgékonyabb életvitele. Ugyanakkor a férfitársadalom bátorította és megteremtette a gazdasági alapját annak, hogy asszonyaik és lányaik a hagyományos öltözködésen keresztül fejezzék ki a család társadalmi rangját, öntudatát. (A modernizálódó, szociábilisabb férfiak mellett a család és a közösség életében a nők töltötték be a hagyományos értékek továbbvivőjének szerepét a viselet, a textil- és lakáskultúra, a konyha, a gyereknevelés, a családi ünnepek, a vallási élet ápolásának letéteményeseiként.)
Egyes helyeken a viseletnek a városiak turisztikai érdeklődését kiszolgáló, színpadias és fesztiváljellegű megmutatása is jellemzővé vált (pl. Boldog, Tura, Kalocsa). Az 1930- as, 40-es évek Gyöngyösbokréta mozgalma is erősítette ezt a jelenséget, amelynek révén az ország egész területéről (beleértve a visszacsatolt részeket is) falusi tánccsoportokat utaztattak Budapestre, hogy a Városi Színház színpadán és a Szent István-napi körmeneteken mutassák be a helyi hagyományokat a főváros úri közönségének.
Ellentmondásos, hogy a parasztság szociológiai értelemben vett átalakulása mellett és ellenére a paraszti öntudat, értékrend, világlátás és kultúra még sokáig változatlanul a vidéki népesség törekvéseinek gyújtópontjában maradt. A ’magatarti’ gazdai lét – amikor az önellátóan gazdálkodó parasztember a maga döntéseit meghozva önállóan rendelkezik a földjével, állataival, munkaeszközével – a középparasztság életmódjában és kultúrájában testesült meg. Ez a középparaszti lét mint példa és mint elérendő álom lebegett több millió ember szeme előtt még az 1950-es években is. (Ez az eszmény, amikor a családi birtok eltartóképessége, felszereltsége összhangban állt a család méretével, munkaerejével, minden törekvés ellenére is csak kevesek számára adatott meg.)
A paraszti kultúra külsőségeinek elhagyását nem a második világháború kataklizmája okozta. Sőt a második háború utáni újjáépítés és földosztás szociológiai értelemben is „visszaparasztosodást” jelentett. Az 1948-ban bekövetkező kommunista fordulat vi-szont a parasztság politikai üldözését, gazdasági ellehetetlenítését, a paraszti lét össztársadalmi leértékelődését, a „nem jó parasztnak lenni” életérzését hozta magával, amin az 50-es évek Janus-arcú kultúrpolitikája, a munkás-paraszt barátság demagóg szlogenje, a vidék ’szocreál’ idilljének ikonikus felmutatása sem segített. A paraszti társadalom és kultúra bomlása, a paraszti lét identifikáló külsőségeinek elhagyása ekkor felerősödött, amit aztán az 1959–1961 közötti erőltetett termelőszövetkezetesítés végérvényesen és lavinaszerűen magával sodort.
Az 1960-as évek konszolidációja, a tömeges társadalmi mobilitás, a „nők munkába állítása”, az életszínvonal emelésének politikája, a szocialista „fogyasztás” feltételeinek megteremtése, az új médiumok által közvetített minták ereje válaszút elé állította a falvak fiataljait. A vidék a hatvanas, hetvenes években kulturálisan kettéhasadt. A hagyomány mellett kitartók maroknyi közössége fájdalmas tudatossággal figyelte a bomlás stációit. Ugyanakkor az első generációs „kivetkőzők” (akik elhagyták a hagyományos viseletet) is nosztalgikusan, erős érzelmi kötődéssel tekingettek visszafelé. Az „emlékállítás”, az „ilyenek voltunk mi” megörökítése generációs igényként jelentkezett. A ruhatárukat és tudásukat továbbadni nem tudó, viseletben maradó utolsó asszonyok igyekeztek megtalálni a módját, hogy emblematizálják családjuk és környezetük számára az elmúló kultúra értékeit.
A 19. század második felétől a paraszti kultúra iránt egyre elmélyültebb tudományos figyelem fordult. Magyarország abban is kivételes helyzetben van, hogy itt, Kelet-Közép-Európában a németség közelében erős pozitivista alapon, s az ún. Volkskunde típusú (saját kultúrájára figyelő) nemzeti tudományok körében a néprajztudomány, zenetudomány, muzeológia korán, már a 19. század második felétől intézményesült. Ez a legalább 130- 150 éves múlttal rendelkező tudományosság akkor kezdte és folytatta hosszú évtizedeken át a működését, amikor a népi kultúra még szerves egészként, rendszerként működött, a jelenségek megfoghatók voltak. A paraszti életet megörökítő archivált tudás, a mintaszerűen adatolt, gyűjteményekbe rendezett és elemzett tárgy-, kép-, hangzó- és filmanyag nemzetközi összehasonlításban is kivételesen gazdag. Bizonyos területeken – mint amilyen a Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és növendékeik által művelt népzenekutatás, a Martin György nevével fémjelzett néptánckutatás, az Ortutay Gyula és tanítványai nevéhez köthető folklorisztikai egyéniségkutatás, a Fél Edit és Hofer Tamás által meghatározott komplex tárgyegyüttesek világának feltárása (pl. a református Átány faluról írt nagymonográfiák), vagy a mellettük még Csilléry Klára, Kresz Mária és mások nevével jelzett tárgytörténet-kutatás és néprajzi muzeológia terén - nemzetközi összehasonlításban is kimagasló eredmények születtek. A felgyűjtött anyag mennyiségileg is kiemelkedő. A Néprajzi Múzeum textilgyűjteménye például a legnagyobb Európában, a kerámiagyűjteménye kerámiagyűjteménye pedig Közép-Európában. A módszeresen dallamtípusokba rendezett, tudományosan feldolgozott magyar vokális és hangszeres zenei repertoár nagysága (mintegy 300 ezer gyűjtött és 150 ezer lejegy-zett dallammal) világviszonylatban is egyedülálló.
A tudományos érdeklődéssel párhuzamosan a népművészet időről időre a művészeti és közérdeklődés fókuszába is került. A népművészet felfedezése fontos inspirációja a nemzeti kultúra megalkotásának. A ’ruralitás’ és ’urbanitás’ találkozásának sajátos termékei azok a ’folklorizmus’ jelenségek, amelyek azt mutatják, hogy a társadalom nem paraszti közép- és felső rétegei milyen képet alakítottak ki a parasztságról és annak – az övékétől jelentősen eltérő – kultúrájáról. A 19–20. századi nemzetépítés és a modern anyanyelvi nemzeti kultúra megalkotása során az addig terra incognitának számító, frissen felfedezett paraszti művészet egyes elemeit kiválogatták, adaptálták, stilizálták, s beemelték a nemzeti kultúra akkor létrehozott tárházába.13 Az új kontextusba helyezett, újraértelmezett motívum/forma/téma/szüzsé sajátos többletjelentést, szimbolikus tartalmakat kapott, részévé vált a nemzeti önkép kifejezésének. Az elit, a művészek, tudósok, turisták által keresett és bemutatott vidék képe, s azok a piaci folyamatok, melyek az érdeklődés nyomán feltámadtak, visszahatottak magára a kultúrát létrehozó közösségek társadalmára, alakították annak művészetét és háziiparát.14
A népi hagyományok felfedezésének és revival jellegű felújításának számos hulláma volt, melyek egyike az 1970-es években városi fiatalok kezdeményezésére elindult népzenei, tánc- és kézművesmozgalom. A „táncházmozgalom” onnan kapta a nevét, hogy a falusi táncalkalmak hagyományát városi környezetben értelmezte újjá. A paraszti kultúra megmaradt kései színtereit a hetvenes évek falufelfedezése akkor érte el, amikor ott még élt egy hagyományos tudással rendelkező idős nemzedék. Az eredeti hagyomány keresése arra ösztönözte a mozgalom legjobbjait, hogy Magyarországon és az országhatáron kívül, kisebbségi magyar területek falvaiban az utolsó még fellelhető falusi zenész és táncos egyéniségektől megtanulják a tánc és a zene gazdag motívumkészletét, technikáját és előadásmódját.
A kéz a kézben járó kézműves, népzenei és néptáncmozgalom üdítő alternatívát kínált a hetvenes, nyolcvanas évek ideologikus, kontrollált szocialista ifjúsági tevékenységei mellett. Az újonnan felfedezett autentikus zene erőteljes hangzása, a szabadság érzetét adó improvizatív mozgás és az alkotótevékenység öröme, a hasonló ízlésű fiatalok együttlétének közösségi élménye mind hozzájárult ahhoz, hogy egy kritikai gondolkodású fiatal nemzedék kifejezze lázadó generációs életérzését. A népművészeti mozgalom, mint jelenség, a kádári szocializmus időszakának nosztalgikus ellenkultúrájaként is értelmezhető.
A mozgalom sikerének egyik záloga a jelentős értelmiségi és kutatói irányítás volt,15 ez adta a hátterét annak a páratlan munkának, amelynek eredményeképpen amatőrök és szakemberek együttműködve (élen Martin Györggyel) a Kárpát-medence egyes vidékein még fellelhető élő népzenei és néptánckincsnek hatalmas tárházát gyűjtötték össze és archiválták. A mozgalom meghatározó személyiségei megalkották az autentikus zenei hangzás és az improvizatív tánc átadásának különleges zene- és táncpedagógiai módszerét (Tímár Sándor és tanítványai), amely méltó társa a Kodály-módszernek. Lényege az a pedagógiai folyamat, melynek során az autentikus tudás (tánc, vokális, instrumentális) kreatív, improvizatív módon, a hangképzés, játékmód, előadói stílus stilisztikai finomságainak megértésével sajátítható el. Tehát az anyanyelvi tudáshoz hasonlítható élő tudást eredményez, és ha más kontextusban is, de a hagyomány továbbvitelének folytonosságát biztosítja.
A társadalmi közeg megváltozott ugyan, de a falusi táncmulatságokhoz hasonlóan a tánc a városokban is megmaradt a fiatalok élő zenei kíséretre rögtönzött, élményszerű közösségi szórakozásának. Az amatőr mozgalom által felfedezett eleven tánc friss élménye egyben a színpadi táncművészetet is átformálta, és új táncnyelvet, érzékenységet, kifejezőkészséget teremtett.
Mivel a kultúra táji szerveződése mélyebb történeti gyökerekre nyúlik vissza, mint a 20. századi országhatárok, a magyar népművészetet nem lehet teljességgel megérteni és megjeleníteni anélkül, hogy figyelembe ne vennénk az 1920-ban, a Monarchia felbomlásával a szomszédos országokba került kisebbségi magyar területek kultúráját. Példaként idézhetjük az eleve régiesebb szokásokat őrző Erdélyben a magyarság egyik leghíresebb néprajzi táját, az elsők között, már a 19. század végén felfedezett – és a legutóbbi időkig is élő népművészettel rendelkező – Kalotaszeget, vagy az egész táncházmozgalomnak példát és ihletet adó mezőségi Széket, a Kárpát-medence egyik utolsó élő viseletű közösségét, ahol a kultúraváltás a szemünk előtt játszódott le az utóbbi 25 évben.
A táncházmozgalom érdeklődése logikusan fordult a határon kívüli magyar területek felé, ahol a kisebbségi léthelyzet és a szomszédos országok sajátos fejlődési pályája a tradicionális paraszti kultúra megmaradását akár 30-40 évvel is meghosszabbította. Az élő népművészet határon kívüli forrásaihoz zarándoklás egyben az addig elhallgatott kisebbségi lét élethelyzeteit is feltárta. Az egymást segítő összefogás a mozgalom, a kutatás és a „felfedezett”, saját kultúráját megmutató falu között páratlan.
Az ugyanezen korszakban megerősödő ún. nomád nemzedék kézművesmozgalom tagjait is az eltűnő mesterségek hagyományos tudásának megőrzése motiválta. A szocialista korszak háziipari szövetkezeteinek a sémák szerint piacra gyártó, a népművészet formavilágát kiüresítő gyakorlatával szemben a paraszti kultúra mélyebb, jelentéssel teli rétegeit, a természetközeli tárgyalkotás és a hagyományos komplex tudás megőrzésének lehetőségeit kutatták. Munkájuk nyomán ma is nélkülözhetetlen szakkönyvek jelentek meg, elindultak a kézműves szakkörök, játszóházak, alkotótáborok, vásárok, kiállítások, s újjáéledt több, kihalófélben lévő mesterség.
A táncházmozgalom mindamellett, hogy a saját tradicionális kultúra értékeinek felismerését segítette – ugyanakkor a terepen, klubokban, alkotóházakban, fesztiválokon való személyes találkozások élménye által is –, az együtt élő nemzetiségek hagyományos kultúrájára is ráterelte a figyelmet, és egy nyitott, befogadó, más népek hagyományait értékelő hozzáállást alakított ki, amely a kezdetektől mindvégig a mozgalom sajátossága volt és maradt. A délszláv, román, bolgár, görög, szlovák, lengyel gorál hagyomány felfedezése éppúgy élményanyagát jelentette a táncházaknak, mint a magyar zenei és táncanyag, s a tradicionális cigány és zsidó zenei revival is a nyolcvanas években a táncházmozgalom berkeiből indult.
A táncház a növekvő népszerűségével párhuzamosan nemzetközi ismertségre is szert tett. A magyarság nagyvilágban szétszóródott csoportjai, különösen a fiatalabb generációk számára a népzene és néptánc közös nyelvezete segített a kapcsolatépítésben, a határok lebontásában. Sőt a mai napig a népzene és néptáncmozgalom az egyik legjobban működő kulturális kapocs az összmagyarság számára. Mindemellett Svéd-országtól Hollandiáig, Svájctól Argentínáig és az USA-tól, Kanadától Japánig számos lelkes nemzetközi híve is toborzódott a magyar néptáncnak technikai összetettsége és improvizációs karaktere miatt.
A magyar népművészet közönségsikere lemérhető olyan nemzetközi közegben is, mint amilyen az az egyszeri különleges lehetőség volt, amikor Magyarország díszvendégként mutatkozhatott be 2013-ban a washingtoni Smithsonian Folklife fesztiválon. A Washington nemzeti főterén, a National Mallon rendezett, kéthetes népművészeti rendezvényt egymillió-kétszázezer látogató látta. A magyar fesztiválprogram, amely mind a lokális adatközlői szintű, mind a revival mozgalom tudását bemutatta – a mintegy kétszáz kiemelkedő zenész, táncos, kézműves, szakács, múzeumpedagógus és néprajzkutató közreműködésével –, emlékezetes sikert aratott. Bizonyította, hogy egy elfogulatlan, előismeretekkel nem rendelkező közönséget is milyen erővel tud megérinteni a magyar népi kultúra hiteles, sallangmentes tolmácsolása.
Több mint 45 évvel a kezdetek után a táncházmozgalom ma egy szerteágazó, összetett és intézményesített mozgalom számtalan zenekarral, táncházak, klubok, népművészeti táborok, gyermek- és felnőtt-tánccsoportok százaival és a népzene és néptánc oktatásának különböző szintjeivel, az óvodától az egyetemi tanszékekig. A mozgalom ereje többek között abban rejlik, hogy mindenki számára, aki ösztönzést érez, demokratikusan hozzáférhető és közösségi élmény részeként elsajátítható művészi és alkotótevékenységet kínál, amely segíti az egyéni kreativitásra hangsúlyt helyező, harmonikus személyiségfejlesztést. A megőrzött hagyomány aktív, hiteles gyakorlását biztosító „táncházmódszert” az UNESCO is elismerte azzal, hogy 2011-ben a követendő gyakorlatok világregiszterébe vette fel mint a „szellemi kulturális örökség átörökítésének mintaadó magyar modelljét”.
Az UNESCO által kezdeményezett szellemi kulturális örökségvédelem intézményesülése révén azon közösségek, akik birtokában vannak hagyományos tudásnak és gyakorlatoknak, azt értéknek tekintik, és megvan bennük az igény és a kialakult módszer, hogy azt rendszeresen gyakorolják és továbbadják, felkerülhetnek a nemzeti és az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív világlistájára. Az egykori híres néprajzi tájak közül, mint pl. Kalocsa és Mezőkövesd,16 több is megtalálható a nemzeti listán, melyek nemcsak felfedezettségük előtörténetével tűnnek ki, de jelenkori alkotókedvükkel is, amit még mindig táplál az egykori jellegzetes kultúrát létrehozó, a művészi expresszivitást értékrendjükben előtérbe helyező mentalitás és esztétikumigény tovább élő hagyománya.
Az utóbbi 25 évben a Kárpát-medence Magyarországon kívüli hagyományőrzőbb területein, így Erdély utolsó viseletes tájain, az egykor a táncházmozgalom lendületében felfedezett „zarándokhelyeken” is dinamikus változások zajlanak. A kultúraváltás folyamata, jellege, logikája sok tekintetben eltér a Magyarországon néhány évtizeddel korábban lejátszódott folyamatoktól. Vannak példák arra, hogy a fiatalok között – akik egyébként éppúgy élvezik a kitágult világ lehetőségeit s a globalizációval beáramló fogyasztási javakat, mint bárki a nagyvilágban – akadnak, akik tudatos odafordulással próbálják szorgalmazni a hagyomány revival-szerű felkarolását, miközben még ott vannak mellettük a nagyszülők, akiktől tanulni tudnak. Sok esetben a magyarországinál árnyaltabb szokásrendszer is kíséri a családi és közösségi élet fordulóit, amelyben a hagyományos viselet rendszeréből kiemelődve egy-egy rend öltözet még mindig fontos szimbolikus szerepet játszik. A tárgyi világ, a kelengye kettős (modern és hagyományos) presztízshierarchiája segít megőrizni és a „kereslet” révén újrateremtetni a hagyományos tárgyegyüttesek egy részét. A főbb közösségi intézmények, az egyház és az iskola, amely szintén a hagyományok őrzését szorgalmazza, a lokális kisebbségi közéletnek most is fontos nyilvános színterei. Egy-egy kiragadott, különleges jelentőséggel bíró hagyományelem is harmonikusan megfér a szokásalkalmak sorában. A következő 10- 20 év fogja eldönteni, hogy vajon a túlélő/felújított hagyomány továbbvitelének lesz-e sikere, elfogadottsága. Vajon a korábbi gazdag viseleti rendszerből marad-e legalább egy rögzített formai megoldású jelmezszerű öltözet különleges alkalmakra, amely kifejezheti viselőinek regionális/lokális/etnikus identitását? S vajon megmarad-e valami majd mutatóba ezeknek az emblematikus néprajzi tájaknak a jellegéből a Kolozsvár vagy Marosvásárhely körüli üzleti negyedek, ipari és lakóparkok növekvő gyűrűjében?
Magyarországon a rendszerváltás óta nemcsak a revival néptánc és népzenei élet intézményesült, hanem a kortárs népi kézművesmozgalom is. Az utóbbi évtizedek tapasztalatai bebizonyították, hogy a magyarországi kézművesség – hasonlóan a táncházmozgalomhoz – nemzetközi szinten is unikális. Az immár nagy hagyományú budavári Mesterségek Ünnepét rendező NESZ (Népművészeti Egyesületek Szövetsége) a mintegy 4000 főt számláló tagságával ernyőszervezetként fogja össze a kárpát-medencei kézművességet. Feladata mint érdekvédelmi civil szervezetnek azonban jóval több ennél. A szintén a rendszerváltás után alapított Hagyományok Háza és a NESZ tanfolyamai, pályázatai, versenykiírásai, kiállításai révén és a minősítés, zsűrizés, díjazások rendszerén keresztül fontos irányító, minőséget kontrolláló, ízlést formáló, útmutató szerepet játszanak. Mégis, minden civil erőfeszítés ellenére is a kézművesség magyarországi helyzete több kormányzati17 és közfigyelmet18 érdemelne.
Újabban a tradicionális formakincset továbbvivő kézművesmozgalom mellett egyre több egyetemet végzett fiatal iparművész és építész kísérletezik színvonalasan a népi hagyományok alkotó újragondolásával. Számosan vannak építészek, divattervezők,19 textilesek, ékszerészek, formatervezők, akik a mai mindennapi életünkbe, környezetünkbe értőn és igényesen hozzák vissza a paraszti tárgyak esztétikumát, forma- és színvilágát.
A jelenkori faluturizmus, vidékfejlesztés és hungarikummozgalom is kedvez a helyi hagyományok többnyire fesztiváljellegű felidézésében, egy-egy hagyományelem emblematizálásában. A környezettudatos gondolkodás előtérbe kerülésével kezdik újra felfedezni az egykori paraszti gazdálkodás környezetbarát megoldásait, és a természettel harmóniában működő ökogazdaságok, energiatakarékos ökoházak, ökofalvak létrehozására is vannak példák.
*
Jelen kiállítás a kárpát-medencei kortárs „népi” kézművesség legkiválóbb mestereinek munkáiból nyújt válogatást. A mesterremekek az utóbbi tíz-tizenöt évben születtek, és jól reprezentálják azt a gazdag műfaji, technikai és alkotói sokszínűséget, amely a kézművesmozgalom sajátja. A kiállított tárgyak egy lenyűgöző szakmai fel-készültséggel és elmélyült néprajzi, történeti, kézműipari ismeretekkel felvértezett alkotói közösség munkái. Szinte minden tárgy esetében külön tanulmány világíthatna rá a kiindulópontra, az alkotás folyamatában újragondolt örökség hátterére. Az alkotók a hagyományos táji stílusok, technikák, formák, motívumok „anyanyelvi szintű” ismeretével rendelkeznek, ugyanakkor bátran kísérleteznek, és az egyéni hang megtalálására, művészi értékkel bíró egyedi alkotások létrehozására törekszenek. A kiállítás rendezőinek az volt a szándéka, hogy az itt bemutatott műremekek szépsége, igényessége és harmóniája ráirányítsa a közönség figyelmét a hagyományos tárgyi világ időtálló esztétikumára. Törekvésünk, úgy gondoljuk, célt ért. A magasfokú művészi megformáltság, az arányos, harmonikus kompozíció, az aprólékos, gondos kézimunka, a kivitelezés tökéletessége ezen a kiállításon is az alkotóktól „megszokott” magas minőséget képviseli, hiszen Magyarország „népművészeti nagyhatalom”, amire méltán büszkék lehetünk, s amire újból és újból rácsodálkozunk. A tárgyakon érezzük a ráfordított időt, a mester kezének érintését, az elődök tudása és szépérzéke által kicsiszolt, de az egyéni alkotó elképzelése által új formát öltő hagyomány ismerősen ismeretlen ízlésvilágát. Ezek a tárgyak ruhatárunk egyéniséget sugárzó egyedi kellékei lehetnének, a mindennapokban pedig természetközeli, meleg otthonosságot teremthetnének a környezetünkben.
Ma, a könnyen megvásárolható és könnyen kidobható termékek özönében a generációkat kiszolgáló – és összekötő – minőségi kézműves tárgyak nem elévülő értéket képviselnek. „Slow food”, „slow travel”, „slow city”, „slow living”… – lelassulni, időt hagyni, önmagunkra és egymásra figyelni: ez az életvezetés régi-új bölcsessége, amely az utóbbi években a környezet- és egészségtudatos emberek törekvésévé vált. Legyen az életünknek újra elviselhető, lélekkímélő ritmusa és emberléptékűbb dimenziója. A „kevesebb több” elve minőségtudatos választást és valóságos értékközpontúságot jelent. Ennek az eszmélésnek része a kézművesség új reneszánsza szerte a nagyvilágban, s ehhez az értékteremtéshez képes hozzájárulni a magyar kézművesség is a hagyomány iránti tiszteletével és kimagasló tudásával.
Reméljük, hogy egyre többen lesznek Magyarországon, akik értékként tekintenek tárgyi kulturális örökségünkre, azt ellentmondás nélkül egyeztetik össze mai modern életük kereteivel, és örömmel merülnek el a hagyományok kínálta tudás és esztétikum élvezetében.
1 Pl. szólásmondások, rigmusok, imák, mondák, mesék, dalok, balladák, dramatikus népszokások szövegei, köszöntők, táncversek stb.
2 ’Népisme’: Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. Pest, MTA, 1862.
3 Lásd pl. Eckhardt Sándor (szerk.): Úr és paraszt a magyar élet egységében. Bp. 1941, Vargyas Lajos: Miért és hogyan történeti tudomány a néprajz? Néprajzi Értesítő 1961. XLIII. 5–20. A továbbiakban csak egyes szerzők nevét említjük, részletesebb bibliográfiai adatokat nem adunk meg, mert szétfeszítené a rendelkezésre álló kereteket.
4 Lásd pl. a mindennapi élet történetét kutató francia Annales iskola kérdésfelvetéseit, Fernand Braudel, Paul Zumthor, Roland Barthes, Konrad Köstlin, Andrásfalvy Bertalan, Kósa László munkáit.
5 Lásd Peter Burke, Hermann Bausinger, Szűcs Jenő írásait.
6 A felsoroltak közül itt most külön fogalmi tisztázást igényelne a ’népi iparművészet’ fogalma. A k ifejezést K resz Mária néprajzkutató 1952-ben, a Magyar Néprajzi Társaság és a Népművészeti Intézet Győrben megtartott konferenciáján vezette be. A tanácskozás új korszakot nyitott az „élő népművészet” alakulásában: előterjesztést intéztek a kormányhoz, hogy létesítsenek olyan szervezeteket, amelyek képesek a még alkotó ’népművészek’ összefogására. A politikai döntés következtében 1953-ban megalakult a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége (HISZÖV) és a Népi Iparművészeti Tanács (NIT). Az államilag létrehozott, részben ideologikus, az aktuálpolitika szolgálatába állított szocialista háziipari mozgalom munkásságát később sokat kárhoztatták. A népi iparművészet elnevezés tehát egy s ajátos korszülemény ugyan, de kifejezi a tárgyaknak azt az átmeneti státuszát is, amely a tradicionális néprajzi kontextusból kilépő – de még nem ’sui generis’ alkotás igényével készülő – funkcionális tárgyak iparművészethez közelítő karakterére utal. A felsőoktatási iskolázottság hiányzott a tárgyak mögül, de a tradicionális tudást részben otthonról hozó, részben tanfolyami keretekben elsajátító szövetkezeti dolgozók számára profi tervezői és szakemberi gárda adta meg a szükséges háttértudást. A rendszerváltozás után a háziipari szövetkezetek felbomlottak, az egy Hevesi Háziipari Szövetkezet kivételével.
7 Ezek olyan művészetelméleti kérdések, amelyek kifejtésére a szűkös keretek nem adnak lehetőséget.
8 Lásd Fülep Lajos, Fél Edit, Hauser Arnold, Hofer Tamás, Németh Lajos írásait.
9 A népművészetnek a Magyar Királyságban és a környező közép-európai népek között a 19. század folyamán beköszöntő fénykora erősen megkésett Európa nyugatibb és északibb területeihez képest, ahol a száz-kétszáz évvel korábban bekövetkezett é s m élyrehatóbb p olgárosodás h atására ekkorra már kialakult egy egységesebb populáris kultúra.
10 Lásd Fülemile Ágnes, Kósa László, Valuch Tibor írásait.
11 A kétosztatú szoba-konyha(-kamra) ház helyett a háromosztatú szoba-konyha-szoba beosztás a 18. század vé-gén jelent meg néhány vidéken, majd az ezt követő 100-120 évben a teljes területen elterjedt.
meg a szükséges háttértudást. A rendszerváltozás után a háziipari szövetkezetek felbomlottak, az egy Hevesi Háziipari Szövetkezet kivételével.
12 Pl. a legfejlettebb férfitáncunk, a kalotaszegi legényes egyik legkimagaslóbb tudású egyéniségéről, a 30 éven át kutatott magyarvistai Mátyás István Mundrucról a magyar néptánckutatás nagyja, Martin György egy teljes monográfiát írt. A virtuóz, nagy technikai ügyességet igénylő improvizatív legényes több száz motívumát gyűjtötte föl egyedül Mundructól Martin György.
13 Lásd Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Verebélyi Kincső, Németh Lajos, Sinkó Katalin, Keserü Katalin és mások írásait.
14 Lásd Fejős Zoltán, Fügedi Márta, Fülemile Ágnes, Romsics Imre, Szarvas Zsuzsa és mások írásait.
15 A táncházmozgalom kezdeti időszakához hasonlóan a népművészeti mozgalom és a tudomány intézményei napjainkban is kölcsönösen segítik egymást, s próbálnak a közgondolkodásra hatni. Ezt a párbeszédkészséget bizonyította többek között az a konferencia is, amit 2011-ben a MANÉTA (Magyar Népművészeti Tanács), az MTA Néprajzi Kutató Intézete és a Teleki László Alapítvány közösen szervezett. Lásd: Diószegi László - Juhász Katalin (szerk.): Hagyomány – Ö rökség – Közkultúra. A magyar n épművészet h elye és jövője a Kárpát-medencében Budapest, 2011.
16 Mezőkövesd jelölését 2010-ben fogadta el a nemzeti bizottság, majd 2012-ben felkerült az UNESCO Szellemi Világörökség Listára is.
17 A középfokú iparoktatás a rendszerváltás óta összeomlott, az utána maradt űrt az OKJ-tanfolyamok nem tudják teljes mértékben betölteni. A kézműves ágazatok oktatásában mind a mai napig hiányzik a felsőoktatási szint, miközben a néptánc és népzene oktatásában végre már működnek az egyetemi katedrák. A felsőoktatás hiányát a kézműipari területeken nem tudják pótolni az iparművészeti és restaurátor egyetemi szakok, mert itt részben érthető okok folytán nem jut kellő figyelem a gyakorlati technikai felkészítésre és a paraszti és etnikus művészet történetének oktatására. A kézművesek jó része nem tudja hivatásszerűen művelni választott tevékenységét, mert a piac és az adózási rendszer nem biztosít számukra járható pályát. Ezért hiába mentett meg a mozgalom sok kihalófélben levő mesterséget az enyészettől, ezek újra veszélybe kerülhetnek, ha nem lesznek olyan folytatóik a fiatalok között, akiknek nemcsak kedvük lenne elmélyülni a mesterség fortélyaiban, de egzisztenciát is tudnának teremteni belőle.
18 Még most is érvényes az helyzetkép, amely 2011-ben hangzott el egy konferencián az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének igazgatója, az NKA Népművészeti Kuratóriumát több í zben e lnöklő B alogh B alázs e lőadásában: „ A n épi kultúra társadalmi elfogadottságát, presztízsét, a köztudatban betöltött helyét egyfajta kettősség jellemzi. Hiába több mint kétszáz esztendős a népi kultúra iránti érdeklődés a magyar művelődésben, hiába vált a népi kultúra modern nemzeti kultúránk egyik talpkövévé, a hozzá való társadalmi viszonyulás mégis ellentmondásokkal teli. A napjainkban is jellemzően sarkos pro és kontra véleményalkotásokat sokféle történelmi előzmény, korábbi politikai-ideológiai felhang terheli, számos előítélet nehezíti az értékelést. Komoly szellemi örökség folytatói a népművészeti alkotók, egy széles közönség körében folyamatos a népi kultúra iránti figyelem, mégis felületesség jellemzi a népi kultúráról alkotott általános képet Magyarországon. A népi kultúra, illetve a népművészeti mozgalom viszonya a magaskultúrához, a művészet egészéhez sajátságosan hasonló a néprajztu-domány helyzetéhez a társadalomtudományok körében: világszínvonalú teljesítményt nyújtanak – mégis küzdeniük kell a széles körű társadalmi elfogadtatásért, a művészeti tudományos presztízsért, olykor a létezésért is.”
19 Az 1990-es évek eleje, a politikai rendszerváltás óta újra megjelent némi társadalmi igény a magyar történeti vagy népi hagyományokat tükröző öltözetek viselésére. A felújításra tett kísérletek, ha nem is túl átütők, de jelen vannak. Bár nem túl sokan, de vannak a szabásvonalhoz, anyagminőséghez és díszítéshez értő módon, kellő minőség igénnyel nyúló tervezők, szabóságok, szalonok. Az utóbbi években, részben a népszerű Gombold Újra divatpályázatnak is köszönhetően, több jól képzett, fiatal designer gondolta újra kreatív módon, a mai divattrendekkel összeegyeztetve a magyar öltözködési hagyományokat