Az előző négy évben az építészeti, képzőművészeti, fotográfiai és iparművészeti nemzeti szalonok megmaradtak a Műcsarnok kiállítási gyakorlatának járt útjain. A szakmai figyelem minden esetben erős volt, az építészeti Szalon tárlatát még az UIA (az Építészek Nemzetközi Szövetsége) vezetői is meglátogatták. A közönség érdeklődése évről évre nőtt, 2017-ben ez mintegy 25 000 látogatót jelentett a Szalon kiállításán. Az idei Szalon témája az élő népművészet, a kortárs vizuális művészetnek egy olyan ága, amely a hivatalos művészeti intézményekben igen kevés teret kap, mégis folyamatos kölcsönhatásban áll a képzőművészettel. A téma szorosabban kapcsolódik a társadalomtudományokhoz, ráadásul a 20. században hosszú ideig – hol ilyen, hol olyan – hatalmi ideológia érdekszférájához tartozott, így ha tetszik, a művészetek egyik veszélyzónáját jelentette, aminek kitörési lehetőséget szintén egy, adott esetben a hivatalos ideológiával szembehelyezkedő áramlat kínált. A legérzékletesebb példák, a táncházi és népi iparművészeti mozgalmak vagy az organikus építészeti iskolák, amelyek a szocializmus vezető ideológiájával szemben léptek fel és átütő sikert arattak, ma is mintául szolgálnak.
Az élő népművészet bemutatása a vizuális művészeteknek otthont adó Műcsarnok számára teljességgel új terület, ezért a kurátori feladatra meghívásos pályázatot hirdettünk. Amikor e sorokat írom, a nyertes kurátor, Beszprémy Katalin és munkatársai immár fél éve dolgoznak a kiállítás előkészítésén. A pályaműveket újraolvasva, a zsűrivel1 folytatott tanulságos eszmecseréket és saját átélt tapasztalataimat végiggondolva, a kiállítás katalógusának bevezetőjében több előzményt is sorra kell vennem.
Az első a jelenre vonatkozik: a tavalyi Szalon katalógusában a civilizációnk egyik bázisát jelentő kézműves tradíciót fenyegető, a mesterséges intelligencia által vezérelt robotizáció növekvő súlyára hívtam fel a figyelmet. A 2017-es Szalonon kiállított ipar-és tervezőművészeti művek és alkotóik olyan kérdéseket vetettek fel, amelyek köré az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete a kiállítás mellékleteként a Műcsarnokban tudományos konferenciát szervezett. Ezen több előadó korszakos léptékű feladatként elemezte a kézművesség megőrzésének kérdését. Egyikük, Szilágyi B. András művészettörténész így fogalmazott: „A posztindusztriális kor hajnalán (vagy már delén?) épp azt láthatjuk, hogy visszatérünk a legfontosabb, mondhatni ontológiai szintű alapkérdésekhez. Mi a művészet? Mi a termék? Mi az öröm? Mi a boldogság? Hol és mi által teljesedik ki az ember? Mi örök és mi mulandó? Mi a tartalom és mi a forma, és mi e kettő kapcsolata? Mi ember és gép valós lényege? A gép netán valami emberi tartalmat képes »hatékonyabban« tárolni, s ha ezt megteszi, eme tartalom kivonását követően nem Emberségünk teljessége szenved-e végzetes csorbát? Létezhet-e mindenki számára elérhető, ha úgy tetszik, »open source« tudás, és van-e jelentősége az egyén szűrő szerepének, tehetségének, »Isten adta« képességeinek, a személyes viszonyoknak, környezetnek? Hol vannak a közösség határai? Hol vannak a műfajok határai? Van-e értéke a hibának, az esetlenségnek? Mi az esetlen, »magad készítette« és a profi, vagy még inkább a »tökéletes« alkotás határa? Ha ezeket a kérdéseket nézzük, korántsem tisztán a design és az iparművészet határait feszegetjük, hanem – ha úgy tetszik – saját emberi létezésünk legfontosabb kérdéseit tesszük fel.” 2 A 2018-as népművészeti Szalon emberi kreativitásunknak ezt a problémáját vezérfonalként kezeli és a címében is exponálja, mivel a témája a fenti kérdéskört értelemszerűen még inkább a közösségi lét dimenziójában vizsgálja, annak centrumába állítja. Egyben a kreativitás személyiségfejlesztő-kiteljesítő élményét is hangsúlyozza, ami Csíkszentmihályi Mihály flow-elméletének is kulcsa. Csíkszentmihályi szerint „…a flow kreativitást és kiemelkedő teljesítményeket hoz. A kultúra evolúciója mögött ott rejlik az a szükséglet, hogy egyre bonyolultabb képességeket fejlesszünk ki, és folyamatosan fenn tudjuk tartani az öröm szintjét. Ez az, ami az egyéneket és a kultúrákat arra készteti, hogy egyre komplexebb entitásokká váljanak. Az élmények rendezésének jutalma az az energia, amely az evolúciót mozgatja – ez kövezi ki az utat ma még csak homályosan elképzelt leszármazottaink előtt, akik bölcsebbek és összetettebbek lesznek, mint mi voltunk, és akik hamarosan a helyünkre állnak.”3
A másik, fontosnak tartott előzmény a népi kultúra átfogó kutatásának hosszú folyamata, ami szinte már történelem, de szeretném hinni: nem lezárult, hanem folyamatos múlt. Idézzünk fel itt legalább vázlatosan néhány meghatározó személyiséget, fontos mérföldkövet. Időben az első Malonyai Dezső művészettörténésznek diákokkal, művészekkel, tanárokkal közösen gyűjtött, és általa kiadott A magyar nép művészete (1907–1922) ötkötetes munkája. Ez a roppant adattár a falusi építőgyakorlatról, házakról és lakásbelsőkről, díszítőművészetről és népi viseletekről máig forrásértékű tezaurusz. Szinte ezzel párhuzamosan, 1906-ban jelent meg Kodály Zoltán és Bartók Béla első népzenei kiadványa, a Magyar népdalok. Bartók 1905-től kezdett érdeklődni a népzene iránt, a tízes évektől a folklore imaginaire koncepciója szerint kezdte felhasználni kompozícióiban a népzene elemeit. A húszas, harmincas évektől a magyar népzenéről és annak hatásáról, az új magyar zenéről írt írásai párhuzamosan jelentek meg a klasszikus és a népzenei tradíciót ötvöző zeneműveivel. A csak tiszta forrásból gondolata azóta is áthatja a magyar művészet és művészetelmélet javát. Kodály Zoltán 1913-ban a Kisfaludy Társaság számára készítette Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét. A húszas, harmincas években a Psalmus Hungaricus, a Háry János, a Galántai táncok, a Székelyfonó vagy a Fölszállott a páva hazai és nemzetközi elismerést vívtak ki a szerzőnek és a magyar népzenének. Neve új korszakot fémjelez a magyar kóruskultúrában; a Kodály-módszerként ismert nevelési praxis világmárka.
Miközben ezek a kiemelkedő tudós személyiségek gyűjtő és tudományos-művészi feldolgozómunkájukat végezték, a tanítványok elindultak a népművészetet és modernitást ötvöző úton. A Malonyai-féle gyűjtő csapatban a műegyetemi Fiatalok a magyar népi építészetből kiindulva nemzetközi mérce szerint is kimagasló iskolát teremtettek. Kós Károly, Lajta Béla, Medgyaszay István és Toroczkai Wigand Ede tették meg a legje-lentősebb lépéseket az eltűnő népi hagyománynak a modern század építészetébe való átemelésében. A két háború közötti időben Lajtha László népzenekutató közreműködésével elkezdődött a népzenei felvételek módszeres készítése a Pátria-sorozat keretei között. Lajtha népzenetudományi munkássága a népi hangszerekre és a néptánckutatásra is kiterjedt, 1947-ben egyik alapítója volt az International Folk Music Councilnak (Nemzetközi Népzenei Tanács). Hasonló, de szélesebb, valódi népmozgalommá lett a Paulini Béla által 1931 és 1944 között szervezett Gyöngyösbokréta, amelynek célja a paraszti életmód ünnepi arculatának bemutatása volt. Az 1935-ben megalakult Bokréta Szövetség csoportjai az augusztus 20-ai ünnepségek idején egyhetes előadás-sorozattal jelentkeztek Budapesten, a Városi (ma Erkel) Színházban. Az 1948-ban feloszlatott mozgalmat az ötvenes évektől a népi együtteseknek a falusi élethez már nem közvetlenül kapcsolódó hagyományőrző működése igyekezett pótolni.
Az ötvenes, hatvanas években Fél Edit és Hofer Tamás, a Néprajzi Múzeum munkatársai egy Heves megyei falu, Átány felszámolásra ítélt paraszti világának dokumentálását végezték el. Háromezer tárgyat és a hozzá tartozó nyolcezer fotót adtak át a múzeumnak. Miután a több ezer oldalas kutatási anyag a szövetkezetesítéssel szemben egy életképes, koherens működési modellt mutatott be, évtizedekig csak német és angol kiadásban volt hozzáférhető. Átány a világ egyik legjobban dokumentált újkori faluja lett. Végül a rendszerváltás után, 1997-ben, 2011-ben és 2016-ban jelent meg magyarul a kutatást bemutató három kötet,4 2 009-ben pedig a Néprajzi Múzeum egy kitűnő kiállításon foglalta össze a fél évszázados kutatástörténetet.5 Az Átányt leíró munka egy lokális teljesítményekre képes, szerves közösség mindennapjairól tanúskodik. Az a kor még képes volt a nemzedékeket kapocsként összefogni, a megmaradást szolgálni. A világ bajai láttán egyre gyakrabban merül fel a globális gondolkodásmódot a lokális hagyományok megtartásával-újraélesztésével ötvöző globális szemlélet igénye, aminek fényében az önfenntartó modell nemhogy életképtelen, de akár a jövő kulcsa lehet. Az átányi kutatásnak a teljes körű dokumentáláson túl a legnagyobb hozadéka az, hogy egy viszonylag zárt, koherens kultúrában feltárta a szimbólumkészlet és a tárgyhasználat közötti összefüggések rendszerét.
A hatvanas, hetvenes évtizedekben – a tradicionális falusi kultúra visszaszorításával párhuzamosan – népi kézműves mesterséget oktató műhelyek indultak; sok kutató, rádiós és televíziós szerkesztő népszerű sorozatokhoz is megtalálta ezeket a közösségeket. Már a folyamat kezdeteitől szembeötlik az a tudományos szemponton messze túlmutató mozzanat, hogy a gyűjtők gyakran nem álltak meg a tárgyak megfigyelésénél, tudományos vagy művészi feldolgozásainál, hanem átléptek az aktuális jelen időbe, az élő népművészet megőrzésének, továbbéltetésének szándékával. Ehhez persze egyszerre kellett érzékenynek lenni és időben érkezni. A tudományos távolság és a benne élés kérdése a fent megidézett néprajzi munkákban is rendre felbukkant, mára pedig megkerülhetetlen lett. Ezért különösen aktuális az idei népművészeti Szalon. Az élő népművészet átfogó kiállítása, s körülötte a szakmai diskurzus most segíthet tisztázni az összemosódó, egymást átfedő fogalmakat.
A történeti előzmények vázlatos felidézése után elérkeztünk a saját megélt élmények korszakához. A népművészetre való rátalálás a hatvanas, hetvenes években az ideológiai nyomás elleni lázadás volt, a „proletár internacionálé” ellenében a saját kultúrához fordulás gesztusa; de a hatalom ellenőrzése alatt, annak támogatássá formált kontrolljával elvesztette politikai jelentését, és valódi értékőrző mozgalommá nőtte ki magát. Korniss Péter úttörő jelentőségű erdélyi fotósorozata megrázó erővel dokumentálta egy addig ismeretlen/elhallgatott világ méltóságát, Sebő Ferencék erdélyi útjai felfedezték ugyanennek a világnak az élő, archaikus elemekben gazdag zenekultúráját. A nomád nemzedék jelenkorba hidat építő mozgalmának történetét Zelnik József kötete dolgozza fel.6 Negyven év közelsége/távolsága okán a lexikális összefoglalónál érvényesebbnek tartok egyetlen kijelenthető mondatot: a mozgalom a népművészet újrafelfedezését jelentette, benne az ünneppel, a tánccal, a népi muzsikával – és kézműves, építkező táborokkal. A hetvenes években a fiatalok Erdélyben – egyéni kapcsolatokkal összekötve, amit a politika országhatárokkal tagolt szét – megtalálták az érintetlen falusi zenét. „Ezeket a fiatalokat nagyszerű tudósok sora vezette el a paraszti zenéhez: Kallós Zoltán, Domokos Pál Péter, Török Erzsébet, Martin György, Olsvay Imre (...) S amikor Ilka Gyuri Székről a Magyar Tudományos Akadémián muzsikált a hetvenes években a szuper magnetofonra, akkor már mennyire más közeg fogadta (…) a negyvenes évekhez képest! … A magyar parasztzene, a paraszti táncmuzsika újból megszólalt, elfoglalva helyét a rock and roll és a többi tánczene között.”7 És a képeken ott van sok – ma már csak néhai – erdélyi zenész-mester is, akiktől a nomád nemzedék átvette a stafétabotot. A „nomádok” egyik legnagyobb hatású mestere, Kallós Zoltán éppen e sorok írásának idején hunyt el, 92 esztendős korában.
Hogy kikből állt a nomád nemzedék? Zelnik könyvének képeit lapozva és saját emlékeim szerint sorolom a mozgalom vezéralakjait: Csoóri Sándor, Halmos Béla, Sebő Ferenc, Budai Ilona és a Vízöntő. Faragó Laura, Ferencz Éva, Tímár Sándor, Koltai Gergely, Czakó Gábor, Gaul Emil, Éri Péter, Sipos Mihály, Farkas Zoltán (Batyu), Zsuráfszky Zoltán. A Boróka együttes, a Muzsikás, a Bihari Táncegyüttes, a Téka, Sebestyén Márta, a Mákvirág, a Jánosi együttes, a Fanyűvő együttes. Ismét Zelniket idézem: „…A táncházmozgalom igazi szellemi vezetője Csoóri Sándor volt. Ő volt a hetvenes években a magyar kulturális élet garabonciás szelleme. Rendkívüli helyzetérző tehetséggel egyensúlyozott a lehetőségek és a lehetetlenségek között (…) ehhez az egyensúlyozási készséghez egy cizellált nyelvi szinten előadott esszéisztikus gondolkodás társult. Többek között Németh Lászlótól és József Attilától ihletetten és a szürrealistáktól »fertőzötten«.”8 Emlékezésében idézi Csoóri állítását: „A kultúra – lett légyen népi vagy magaskultúra – mindenkor közösségeket teremtő erő. Ahol megnyilatkozik, épp a fejlődésről derül ki, hogy az igazi haladás: nem az egyirányú előretörés, hanem a mindenirányú kiteljesedés. Dolgunk tehát élni az idő közepében, élni egy nép szellemiségének a közepében…”9
A Nomád nemzedék két kötetének középpontjában a Fiatalok Népművészeti Stúdiója által szervezett alkotótáborok és a Makovecz-iskolának nevezett fiatal építészek tokaji és visegrádi alkotótáborainak kreatív, régi-új értékeket teremtő tevékenysége áll. A népi mesterségeket újra művelő táborokból néhányat érdemes felsorolni: Fadd-Dombori, Csillebérc, Balatonszepezd vagy Velem. Ezekben Vidák István és Nagy Mari, Landgráf Katalin, Szatyor Győző, Székely Piroska, Rácz Erzsébet, Rácz Antal és a többiek építettek jurtát, kemencét, boronaházat és vesszőhajlékot. Nem szabad kihagyni Csete György és a Pécs Csoport tevékenységét sem. A Pécs Csoportban Csete Ildikó, Blazsek Gyöngyvér és más művészek közvetlenül vitték tovább a népművészetből tanult anyaghasználatot, technikákat a kortárs textil- és bútortervezés területére. Az építészetben Csete és Makovecz iskolateremtő mestereknek bizonyultak, akiknek nyomán a rá következő évtizedekben az organikus építési hagyomány újra életre kelt. És nem csak az építés technológiájában, hiszen Makovecz mester megszervezte és elvárta, hogy faluházait a faluközösség maga építse meg. Ezért lehet, hogy a Makovecz Imre faluházainál kialakult építőközösségek – már nem nyári táborban, de in situ a falvakban – magukénak tudják a faluházakat. Az ezekben megjelenő hétköznapi és ünnepi közös pillanatok az elsüllyedtnek hitt faluközösség újjászületését bizonyítják. Makovecz és Csete tanítványai – a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának tagjai önként, a szétvert Pécs Csoport tagjai kényszerűen – szétszóródtak az országban. Elvetették a magot.
A többször is eltemetett népi kézművesség, az újjáéledő népi műveltség számos intézménye a tudománnyal egymást áthatva jutott el a 2018-as Szalonig, amelyre az a feladat hárul, hogy a századforduló, majd az 1960-as, 1970-es évek mozgalmai után segítsen meglelni a folytatást, a közvetlen kapcsolódási pontokat a jelenkor és a még mindig eleven népművészet között. A 2017-ben magyarul is megjelent Átány-kötet mottóját szeretném zárásként idézni:
„A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a »szűkebb pátriára« lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, melyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és a haza egy dolgot jelentett.” (Illyés Gyula)10
1 A pályázat meghívottjai: Beszprémy Katalin, Fehér A nikó, G. Szabó Zoltán, Jakab Csaba, Lágler Péter, Pál Miklósné, Sulyok Miklós, Szerényi Béla, Vidák István. A zsűri elnöke Sebő Ferenc, tagjai Csupor István, Fekete György, Keserü Katalin, Szegő György voltak.
2 Szilágyi B. András: Design – A fogalom evolúciója a posztindusztriális korban. Elhangzott a Fogalmak és összefüggések az iparművészetben és tervezőművészetben című konferencián 2017. május 4-én a Műcsarnokban.
3 Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémiai Kiadó, 1997
4 Fél Edit – Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban (I., Balassi kiadó, 1997) „Mi korrekt parasztok…” Hagyományos élet Átányon (II., Korall kiadó, 2011) A parasztember szerszámai – Átány község néprajzi monográfiájának I. kötete (III., Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2016)
5 Egy falu az országban: Átány. Néprajzi Múzeum, 2009. november 18. – 2010. június 13. Rendezők: Balázs György, Granasztói Péter, Máté György.
6 Zelnik József: Negyven év után. MMA, 2012. A Nomád Nemzedék reprint kiadása a mellékletben (1981-ben a Népművelési Intézet, a kecskeméti Megyei Művelődési Központ, a kecskeméti Katona József Múzeum, illetve a Kecskeméti Kerámia Stúdió Fiatalok
Népművészeti Stúdiója támogatásával készült, szerk. Bodor Ferenc).
7 Bodor Ferenc: Parasztzenészekről, in: Nomád nemzedék, uo.
8 Zelnik József, i. m.
9 Csoóri Sándor: Élni az idő közepén (1971), in: Zelnik József, i. m.
10 Fél Edit – Hofer Tamás, i. m.