Az ember egyik legfontosabb szükséglete a társ, a társakkal való kapcsolat, a közösség keresése hozzá hasonló emberekkel. Ez az igény olthatatlan vágy a személyes kapcsolatokra. A megszületett gyermek legelső vágya az édesanyjával való szoros testi és cselekvő érintkezésre máris életfontosságú, és kielégítetlensége az újszülött egész életére kiható következményekkel járhat. A kapcsolatok sora egymásra épül: édesanya–gyermek, a nagyjából egy korosztályhoz tartozó gyermekek kapcsolata, majd a nagyobb gyermekek, fiúk és leányok kapcsolata, a párválasztási korba ért fiúk és leányok kapcsolata, a házasságban létrejövő párkapcsolat, rokonok, egy helyen élők, a munkában találkozók, a közös népcsoportban, kultúrában élők kapcsolata, az azonos nyelvet, nyelvjárást beszélők, egy nemzethez, országhoz tartozók közössége, az érdekek, értékek integrációja, kohéziója, szolidaritása meghatározza a közösségek és az azokat létrehozó egyének életminőségét, boldogságát, sikerét vagy bukását, gyarapodását vagy fogyását, egyszóval életminőségük egészét. Ha bármelyik kapcsolat gyengül, hiányossá válik, és az mind jobban látható, érezhető, feltámad a vágy a kapcsolatok megerősítésére, megteremtésére, elsősorban a közösségbe tartozók legműveltebb, legegészségesebb tagjaiban.
Ez a vágy hozta létre a Kéz–Mű–Remek kiállítást és az ahhoz kapcsolódó rendezvények sorát. Mert sokunk szerint nemzeti létünk, megmaradásunk és egyéni boldogságunk van veszélyben. „…az a véleményem, hogy történelmi okoknál fogva ennek az országnak a lakossága már nem nemzet, bár többé-kevésbé ugyanazt a nyelvet beszéli, igaz, egyre rosszabbul, hanem csak az egyéni sorsukról gondoskodó emberek együttlakásáról van szó. Nincs társadalmi egység fontos kérdésekben (…) egyre kevesebben is vagyunk, főleg akik nemzetben gondolkodunk, tehát nem tudunk már dönteni saját, lényeges ügyeinkben. Ahogy szétbomlottak a családok, szétbomlanak a természetes közösségek is” – írta Nemeskürty István az ezredfordulón. Valóban, csaknem minden második házasság felbomlik, a megszületett gyermekek száma messze elmarad a halálozási számtól, és akik megszülettek, nagy részben már gyermekkorukban más országokba készülnek nagyobb keresetért munkát vállalni. „Ma nincs ember, aki ne mosolyogna azon, hogy elvárnánk tőle, érezzen felelősséget az országért, vagy akárcsak a másikért. Ez valószínűleg az egész világon így van, de hát ez cseppet sem vigasztal minket.” Nemzetünknek ez a végzetes megosztottsága nem új jelenség, végigkísérte a történelmünket. Ott volt a muhi vereség és Mohács, de a Rákóczi-szabadságharc bukása és Világos, Trianon tragédiái mögött is. Nemcsak legjobbjaink látták és írták ezt meg, hanem idegenből jött, történelmünket alig ismerő kívülállóknak is feltűnt ez a szomorú tény. Heinrich Ditz bajor gazdász 1867-ben Lipcsében megjelent könyvében így jellemezte hazánkat: „Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt parasztbirtokok, vagy hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik… Az érdekek közelítése ezáltal nagyon megnehezül. Hiányzik a középvezető. Az alsóbb néprétegek tettereje és szorgalma nem érvényesül. A műveltség és tehetség hatalma nem tör át ezen a távolságon. Mind-egyik egyedül magára van utalva. Hiányzik egymás kölcsönös támogatása.” Nem kívánom itt ebből a szempontból áttekinteni egész történelmünket és a történelem oktatásából, tankönyveinkből kimaradt tényeket felsorolni, csak arra utalnék, hogy Werbőczi nagyra becsült munkájában, a Hármaskönyvben kitagadta a magyar nemzetből az ország lakosságának több mint háromnegyedét alkotó jobbágyságot, mert csak a nemeseket tartotta a honfoglalók leszármazottainak. Ha a Dózsával kivégzett parasztoknak akár a fele ott lett volna Mohácsnál, tönkrevertük volna Szulejmán seregét. Amint 1456-ban Hunyadi János parasztjai Nándorfehérvárnál megverték az akkori világ legnagyobb hadseregét, melyet a legkorszerűbb német és francia zsoldos tüzérek is támogattak (nem a magyarokat, hanem a törököket). Végzetes megosztottságunkat ismerték föl a reformkor magyar szellemi vezérei, ezt látta meg Arany János és Petőfi Sándor is, amikor lelkesen bekapcsolódtak a magyar parasztság költészetének összegyűjtésébe. Mert, amint ezt többször is kifejtették: ha a főként német közvetítéssel iskolázott magyar értelmiség, nemesek és polgárok felismerik és becsülni fogják a magyar parasztság csodálatos művészi hagyatékát, előbb-utóbb társadalmilag is meg fogjuk becsülni a magyar nép többségét, és véget vetünk a megvetésének.
Igen, a művészet emberi kapcsolatok megteremtője, működtetője és kifejezője. Az édesanya szeretete nem éri el a kisgyermek tudatát, lelkét, ha nem ringatja, gyúrja, nem becézi dúdolva altatókkal és játékkal. A kisgyermekek eggyé válnak a közös éneklésben, körtáncban, szerepjátékban, a fiatalok dalban tesznek vallomást, maguk készítette, díszítette tárgyakkal, kendővel, hímes tojással, faragott mosósulyokkal közlik szerelmüket, a táncban mutatják meg magukat, hogy „látva láttassanak”. A művészet az emberi közösség legfontosabb támasza, s mint a műveltség egészét, úgy a művészetet sem lehet megörökölni, azt mindenkinek meg kell tanulnia. Egészen kicsi kortól kezdve, játékosan, szüntelenül. A kicsi leány pár évvel idősebb leánypajtásaitól már 4-5-6 éves korában megtanulja, miként fogja majd fiatal anyaként csecsemőjét dajkálni. A körtáncban, métában, együtt táncolásban, dalolásban, a népi játékban nincs versengés, nincs helyezés, győztes és legyőzött, csak az együttlét, együtt mozgás, az együtt teremtés, alkotás közös öröme, amelyben adni és kapni egyaránt öröm és élvezet. A reformkorban a népművészet felé fordulást az emberi kapcsolatok, a közösségi élmények újratanulásának vágya ösztönözte, és ez folytatódott tovább, ha kevésbé látványosan is, immár több mint két évszázada. A hagyományos paraszti műveltségben mindennek a megtanulására volt idő, alkalom, ünnep, népszokás. Mindez már évtizedek óta alig van, elfelejtődött, nincs.
A Kéz/Mű/Remek kiállítás é s a hozzá kapcsolódó rendezvények a bevált, sikeres próbálkozások vázlatos áttekintését adják. Arról számolnak be, miként próbálta a magyar társadalom nem is kisszámú része folytatni azt, ami a reformkorban megkezdődött: a szolidaritásban, kapcsolataiban meggyengült, szétszakadt nemzet újraegyesítését csodálatos gazdagságú népművészeti és népköltészeti hagyományaink alapján. Hangsúlyozom, az áttekintés csak vázlatos, a felsorolás messze nem teljes, mivel ennek a mozgalomnak is nevezhető törekvésnek még sok eleme, részlete kevéssé kutatott, vagy ismeretlen, és részletesebb leírása bizonyára hasznos lenne a folytatáshoz. Kétségtelen, hogy egyik legfontosabb létesítménye a Városligetben 1896-ban megnyitott Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja volt, melyen minden megye bemutatta a területén élő néprajzi csoportok egyikének jellegzetes lakóházát és annak berendezését. Sajnos az ezredéves ünnepségek után ezt a szabadtéri múzeumot lebontották, tárgyainak egy része a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe került. A 19. század végén és a századforduló körül megalapított megyei múzeumok néprajzi tárgy- és adatgyűjteménye is fontos szerepet kapott a későbbiekben megindult népművészeti kutatásokban. A 20. század elején – Malonyai Dezső ekkor megjelent, A magyar nép művészete című, ötkötetes munkája alapján, melyeknek rajzait, fényképeit Malonyai csapata vidéki tanárok, tanítók, mesteremberek segítségével, munkájával gyűjtötte össze – több iparművészeti szakiskolában, például a budapesti ötvösművészeti iskolában is tananyag volt a magyar népművészet motívumkincse. A századfordulón bontakozott ki a népművészet díszítőművészeti motívumait felhasználó, szecessziónak nevezett építészeti irányzat, ekkorra esik Lechner Ödön működése, és ekkor alakult meg a gödöllői művésztelep, melyhez számos fővárosi és vidéki építész is csatlakozott, például a révfülöpi Gere József, akinek alkotásai a Balaton északi partja mentén maradtak fenn. Ugyanebben az időben Pécsett a Zsolnay Manufaktúrát alapító család tagjai és munkatársai hatalmas népművészeti gyűjteményt hoztak létre, elsősorban a népi fazekasság emlékeinek felkutatásával, de a gyűjteményben sok régi hímzett és szőtt textil, ruhanemű és más tárgyak is helyet kaptak, melyeket magyar, horvát, szerb és német falvakban kutattak fel. A tárgyak díszítőmotívumai megjelentek a világhírűvé lett gyár termékein is. (A gyűjteményt ma a Pécsi Múzeum Néprajzi Osztálya őrzi.) E mozgalom része volt Kodály Zoltán, Bartók Béla és társaik népzenegyűjtő tevékenysége, illetve az arra épülő kórusirodalom és az Éneklő Ifjúság rendezvények sora. Ezzel párhuzamosan indult meg az a törekvés, hogy a magyar városi, értelmiségi és munkásrétegeknek is legyen a magyarságát megjelenítő, magyaros ünnepi viselete. Európa-szerte megjelent ez az igény. Az első világháborút követő években alakult ki Norvégia, Finnország, Írország és Bajorország nemzeti viselete, és az egész társadalomban elterjedt, sőt máig élő maradt. Magyarországon azonban nem igazán sikerült, noha néhány híres magyar divattervező, például Tüdős Klára munkáit külföldön is nagyra becsülték. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ) is felkarolta a mozgalmat, és magyaros ünnepi díszruhákat készített, illetve készíttetett: asszonyoknak bő szoknyát, pruszlikot, férfiaknak zsinóros, sujtásos zakókat, még a gyermekek is kaptak magyaros ruhát. Volt egy mozgalom, melynek neve, címadója egy műdal lett: „Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem. magyar ruhát, magyar ruhát csináltasson nékem!” Voltak nagygyűlések, melyeken felvonultak a magyaros ruhába öltöztetett gyermekek. Jómagam is részt vettem egy ilyenen, talán 1938-ban, hétévesen, fehér vászon rövidnadrágban és zakóban, melyet sötétkék zsinóros gombolás díszített. Több középiskola ezekben az években alakította ki az egyenruháját. Jól emlékszem például a soproni Állami Leánygimnázium egyenruhájára: világoskék vászonruha, fehér hímzéssel díszítve. A Zrínyi Ilona Leánynevelő Intézetnek más, de hasonlóan népies stílusú öltözete volt. A bencés gimnázium tanulóinak csak a sötétkék „bocskai sapka” volt kötelező, de sok iskola diák-ja zsinóros bocskai ruhát viselt.
A népköltészet, a népművészet felé fordulás nem csak nálunk következett be. Még azt sem mondhatjuk, hogy mi kezdeményeztük, de alighanem nálunk volt erre a legnagyobb szükség. A népköltészet, népmesék gyűjtését német földön, Goethe hatására a Grimm testvérek kezdték, a népi díszítőművészet és kézművesség, a hemskjöld iskolai tanítását a svédek vezették be; a kézművesoktatás minden svéd iskolában kötelező volt (csak néhány éve lett fakultatív). Igaz, hogy erről még a századfordulón megjelenő magyar országos ifjúsági folyóirat, a Zászlónk több ízben is részletesen beszámolt, és feltehetően voltak magyar követői, de tudtommal erről nem maradt fenn írás. Ugyancsak a két háború közt alakult ki a Gyöngyösbokréta mozgalom, eredetileg a budapesti Szent István-napi ünnepen népviseletben felvonuló paraszti csoportok megtáncoltatásából. A Gyöngyösbokréta mozgalomról többet tudunk, mint a magyarországi vallási, felekezeti ifjúsági mozgalmak, a KALOT, a KIE, a Soli Deo Gloria vagy a regöscserkészet ilyen irányú tevékenységéről. Ezek mind a magyar népi kultúra alapján egységesülő nemzeti kultúra, a szolidaritás megteremtéséért harcoltak, melyet egybekötöttek az erkölcsi megújulás igényével. 1945 után ezeket a szervezeteket megszüntették, de a törekvés más formában, a megváltozott politikai háttérhez is igazodva, lényegében tovább élt. Nagy lökést adott ehhez a bukaresti és budapesti Világifjúsági Találkozó, melyen a „demokratikus országok” nagy létszámú – és nagy hatású – népi táncegyütteseket vonultattak fel. Ezekhez képest gyengék és kicsik voltak a magyar egyetemek néptánc-csoportjai, sokan feltehetően még a nacionalizmus vádjától féltek. A népi kultúra megbecsülésének ügyében nagy jelentősége volt a Magyar Állami Népi Együttes, valamint a Népművészeti Intézet megalakulásának. A Népművészeti Intézetben Muharay Elemér (később a Néprajzi Osztály vezetője) az új körülményekhez igazodva folytatni kívánta a reformkorban kialakult hagyományt, a néphagyományon egyesített magyar nemzet megteremtését. Ő maga szervezte az országos kultúrversenyek szakmai felügyeletét, a háború alatt felnőtt, és a néptánc, népzene, népi kultúra iránt elkötelezett fiatalok bevonásával. Minden megyében megrendezett kultúrversenyekre kiküldött minket mint egyetemi hallgatókat, hogy az ott szereplő falusi ének- és zenekarok, tánccsoportok, zenészek, mesemondók és más szereplést vállalók közül válasszuk ki a legjobbakat, hogy azok továbbjutva a területi, majd fővárosi kultúrversenyen mutassák be tudásukat. Több idősebb, valamikor még a Gyöngyösbokrétában is táncoló, éneklő, zenélő népművész előadását sikerült filmre vennünk vagy hangszalagon rögzítenünk, ami ma értékes anyagot ad a magyar néptánckutatásnak. Muharay szerette volna feltámasztani a magyar népi színjátszást, úgy, ahogy Bartók és Kodály a magyar kóruskultúrát a népzene alapján. (Ezt végül nem tudta elérni, többek között amiatt, mert nem volt erre megfelelő színjátékkincs, színmű, csak néhány mesejáték született meg az ő alkotásaként, mint például Sárpilisen az Igazmondó juhász.) Ő hívta a Népművelési Intézetbe mások mellett Szokolay Bélát, aki a magyar népi bábjátszás feltámasztására vállalkozott, nemcsak bábjátékokat írt, hanem bábokat és a népi bábjáték előadásához szükséges kellékeket is készített. (Nekem is megvolt Kokonfity Király és más meseszereplők kézibábja és az ahhoz tartozó kellékek.) A Népművészeti Intézet hozta létre a népi díszítőművészeti szakköröket. Több tucat ilyen működött az ország kisebb falvaiban, ahol a nyugdíjas tanító néni és a cigány asszony hetente összeült, hímzett, szőtt, rajzolt, festegetett. Ezek megyei szakmai felügyeletét is megszervezte, bevonva a helyi népművészeti gyűjteménnyel rendelkező múzeumok szakembereit, akik a múzeum rejtett kincseit lerajzolva terveket készítettek a résztvevők-kel azok újraalkotására. Így alakult ki a nomád nemzedék, vagy a Baranya megyei Lukafa néprajzi műhelye, valamint számos népművészeti nyári tábor az ország különböző részein. Mára alig két-három maradt belőlük. Ilyen előzmények nélkül nem jöttek volna létre azok az általános és középiskolák, melyek tanítási tervükbe illeszthették a népművészet, a kézművesség, néptánc nappali tanrendi oktatását, mint például Fóton, Kecskeméten, Abán, Győrben, Tatán és még legalább hat-nyolc településen. A népművészeti mintakincs oktatására elfogadott tankönyv is készült, szerzője Platthy György pécsi festőművész, tanár. A róla elnevezett Platthy Alapítvány több helyen is eredményesen dolgozik, tanítja a magyar népművészet mintakincsét. E munka eredményeiről, a tanulók kezdeményezőkészségére és kreativitására gyakorolt hatásáról az alapítvány több konferenciát rendezett. Platthy István, a tankönyvíró festőművész fia, egy állami gondozottak gyermekotthonának vezetője a magyar népi díszítőművészeti mintakincs bemutatásával olyan művészetterápiás módszert dolgozott ki a sérült gyermekek gyógyítására, melyre már a pszichiátriai szakma is felfigyelt, és több konferenciát is összehívott az ismertetésére. Kodály Zoltán 1952-ben kérte, hogy mérjék le az ének többlettórák hatását a közismereti tárgyak tanításában, a logikus gondolkodásra nevelésben. Sajnálatosan csak egy ilyen felmérés készült el Barkóczi Ilona és Pléh Csaba pszichológusok vezetésével, akik Kodály Zoltán zenei nevelési módszerének pszichológiai hatásvizsgálata című könyvükben (1969) tudományosan bizonyították, hogy a zeneművészeti nevelés igen jó és nagy hatással van a logikus gondolkodás és a problémamegoldó készség kifejlesztésére. Ez a munka csaknem ismeretlen iskoláinkban, csak reméljük, hogy egyszer végre kézbe veszik a neveléssel foglalkozó döntéshozók, és belátják, hogy a művészeti nevelés jótékonyan segíti a közismereti, természettudományos tananyag elsajátítását is.
Sorolhatnám még tovább azokat a műhelyeket, óvodákat, tanfolyamokat, amelyek az egyszerű művészi alkotás, a szépteremtés örömét tanítják és alkalmazzák elárvult gyermekek lelkének gyógyítására, a nemzeti érzés, szolidaritás felélesztésére, a nemzet egységének megteremtésére, helyreállítására; fontos lenne végre összegyűjteni az ilyen bátor, gyakran alig támogatott kezdeményezéseket.
A korszerű lélektani kutatások meggyőző statisztikai adatokkal bizonyítják, hogy az emberi kapcsolatok, a társadalmi tőke gyengesége vagy hiánya nemcsak egy nagyobb közösség, egy nemzet, ország sorsát, gyarapodását veszélyezteti, hanem tagjainak egyéni egészségét is. Magyarország egészségügyi statisztikája azt mutatja, hogy a társadalmi kapcsolatok hiánya, gyengesége miatt nálunk az európai átlagnál sokkal többen halnak meg szív- és érrendszeri, daganatos, emésztőszervi megbetegedésben, és – különösen a férfiaknál – alacsonyabb a várható élettartam és magasabb az öngyilkosságok aránya.
A kiállítás készítői a legjobb alkotások, módszerek közül válogattak, de nem szándékuk versenyt, vetélkedést gerjeszteni. Mint láttuk, a népi játékokban nincs versengés. Főként kisgyermekek között ezért kerülni is kell a versenyszerű játékokat, hiba lenne erre tanítani őket. Hasonló ez a nemiség kérdéséhez. Kisgyerekeknek erről beszélni sem szabad. Eljön az ideje, amikor a fiatalok párt választanak, akkor kell megismertetni velük ezt a kérdéskört. Ugyanígy a versengésnek is eljöhet az ideje, amikor már megerősödött a közösség, a közös teremtés igénye, öröme. (Talán az ifjúkor végén, a felnőttkor elején, de nem mindenkinek, csak annak, aki igényli.)
A tárlat sok, sürgős tennivalóra is felhívja a figyelmet: a körzeti iskolák helyett a kistelepülések önálló iskoláinak helyreállítására, akár még az osztatlan oktatás újbóli bevezetésével is. A körzeti iskolákba való utaztatás rendkívül hátrányosan befolyásolja a gyermekek oktatáson kívüli tevékenységét, részvételük lehetőségét a művészi közösségekben, énekkarban, tánccsoportban. A művészeti tantárgyak és készségek tanítása éppen a közösségek, kapcsolatok helyreállítása szempontjából nagyon fontos. Több lehetőséget kell adni arra, hogy a kisiskolák tanulói jobban megismerjék szülőföldjük néphagyományait, helytörténetét, néprajzát és országának más tájait, nemzetük más országokba került csoportjait. Távolabbi célként kitűzném azt is, hogy a Kárpát-medencében élő szomszédaink néphagyományait is megismertessük, hiszen azok őrizhetnek olyan értékes hagyományokat is, melyeket mi már elfelejtettünk. A Kéz/Mű/Remek nemzetünk megmaradását szolgáló műhely és tanító biztatás. Folytatására, kiterjesztésére nagy szükségünk van.