Beköszöntő

Első alkalommal hívtuk országos bemutatkozásra a népi kézműves alkotókat a Műcsarnokban megrendezett Népművészeti Szalonra.

Ez a reprezentatív kiállítás a legjelesebb mestereknek az elmúlt években készített válogatott alkotásait közvetlen előzményeikkel együtt mutatja be, a nomád nemzedék, a táncházmozgalom kezdetétől – a hetvenes évek nagy népművészeti felfedezésétől – indulva összefoglalja, hogyan hatott a népi kultúra tárgyi, szellemi környezetünkre. A válogatással arra szeretnénk rámutatni, hogy a hagyomány, amire úgy tekintünk, mint zenei, táncos és tárgyi anyanyelvünkre, miként tud jelen lenni a 21. századi ember életében.

A hetvenes évek nomád nemzedéke, táncházas generációja új, friss szemléletet hozott a népművészetről alkotott addigi képbe. A néptánc lekerült a színpadról, a kézműves tárgyak életre keltek azáltal, hogy a használat, a funkció és a forma került előtérbe. Mindezek hatására a népi kultúra élhetővé, megélhetővé vált. Közösségi formákban él tovább, nem feltétlenül tradicionális értelemben, a kistáji - települési közösség kultúrájaként, hanem azoknak az embereknek közösségében, akik számára ez a kultúra éltető, inspirációt jelentő forrás. Erre utal Sebő Ferenc híressé vált mondása: „A hagyomány nem rab, hogy őrizzük, nem beteg, hogy ápoljuk – a hagyományt megélni kell.”

A hetvenes évek szellemileg inspiráló időszakában egymásra talált zene, tánc, kézművesség, építészet és a társművészetek, valamint az akkor bontakozó környezettudatosság. Az azóta eltelt ötven év bebizonyította, hogy ez a mozgalom nem tiszavirág-életű divat volt, nem egy lázadó, fiatal generáció szubkultúrája, hanem sokkal több annál. A hagyományőrzésnek ez a modellje a szellemi világörökség része lett, s kisugárzó, magával ragadó, közösségeket kovácsoló hatása következtében számtalan országban indult el a táncházmozgalom magyar mintára. Norvégiában a magyar modell példájára népművészeti egyetemet is alapítottak. Számtalan, kihalásra ítélt mesterségbeli tudást őrzött meg a mai kézműves mesterek keze munkája. Alkotóink ezt az örökséget a jelenben is használható, szerethető tárgyak képében őrzik meg, és tárják a kiállítás látogatói elé.

Ily módon a tárlat a kezdetekkel, a táncházak és a velük egy időben induló kézműves mozgalom emlékeinek, kronológiájának bemutatásával indul, archív képek, filmek, a nomád nemzedék – nem teljes körű, de annál meghatározóbb – tárgyainak bemutatásával. De nem kívánunk megragadni a múltra való emlékezésnél, kitérünk a táncházmozgalom napjainkban való továbbélésére is.

A kiállítótermek főtengelyén a nagy történeti tájak jelenleg is élő kultúráját mutatjuk be, elsősorban a helyi alkotók munkáit. A két kiemelt tájegység Mezőkövesd és Kalotaszeg, melyek a népművészet újrafelfedezése – a 19–20. század fordulója – óta a köztudat, a figyelem középpontjába kerültek. Ez a sok ellentmondással terhelt korszak egyrészt felfedezte és ezzel megmentette több fontos tájegység (Mezőkövesd, Sárköz, Kalocsa, Buzsák, Kalotaszeg) népi díszítőművészetét, másrészt – főként a városi polgárság megrendelésére készített munkák révén – szerepet játszott a tradicionális kultúra gyors felbomlásában, a hagyományos értékek átalakulásában. Ez folytatódott tovább az ötvenes évek szövetkezeti mozgalmában. A háziipari szövetkezetek tevékenysége ugyanilyen kétarcú volt. Egyrészt megmentett sok mesterségbeli tudást, számtalan helyi mester, vidéki ember munkalehetőséghez jutott, számtalan értékes, kiváló alkotás született a kortárs felhasználás jegyében, melyet komoly néprajzi, gyűjtői és műbírálati tevékenység kísért. Ugyanakkor az utcán, az üzletekben – néhány kiemelt, reprezentatív helyet nem számítva – a vásárló egy tömegtermelésre silányított népművészetet ismerhetett meg. Ennek következtében a köztudatban hamis, felszínes kép alakult ki e nagy tájegységek népművészetéről, amit e teremben kiállított alkotásokkal szeretnénk eloszlatni. A két nagy, kiemelt tájegységen kívül bemutatjuk még a határon túlról Szék, Torockó, Székelyföld, a határon innen pedig Kalocsa, Sárköz és a Palócság népművészeti értékeit. A terem középső szigetén a Kárpát-medence legfontosabb fazekasközpontjait reprezentáló tárgyak láthatók.

Továbbhaladva a kiállítótérben áttekintést nyújtunk arról, hogy ma, a 21. századi otthonainkban milyen szerepet kaphatnak azok a tárgyak, melyek ugyan hagyományos kézműves technikákkal készültek, formáikat, díszítményeiket illetően alkotóik a népművészethez fordulnak ihlető forrásként, de napjaink életterét megváltozott, mai funkcióval teszik egyedivé, „hazaivá”. Ez a terem példázza, hogy a hagyomány nincs ellentmondásban korunk szellemiségével és igényeivel. A lakó- és hálószobához, gyerekszobához, a sütés-főzés, tárolás, tálalás, termékfeldolgozás funkcióihoz kapcsolódó tárgykultúrát mutatjuk be, mindezt olyan egyedi darabokkal, melyeken a funkcionalitás mellett a jellegzetes táji kultúra is felfedezhető.

A következő egységben személyes világunk, az öltözködés tere nyílik meg. A közvélemény legföljebb a zsinóros díszítésű díszmagyarokat, a „bocskait”, illetve ezek adaptációját, a 20. század elején kialakult „magyaros” viseletet ismeri, pedig mellettük számtalan izgalmas, érdekes irányzat él ma is. Bármerre járunk Európában, azt láthatjuk, hogy viseleteiket büszkén hordják a hollandok, norvégok, finnek, osztrákok, a balti népek, és még sorolhatnánk a nemzeteket, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy identitásukat az öltözködésben is megmutassák. Természetes módon öltik magukra nem csak a régi, hanem a régire emlékeztető, újonnan, korszerűbb anyagból, kényelmesebb szabással készített viseleteiket.

Mi, akik sok európai nemzetnél gazdagabb viseleti hagyománnyal rendelkezünk, gyakran idegenkedve vesszük fel hagyományokban gyökerező öltözeteinket, hiszen sajátos történeti-társadalmi utunk következtében előítéletek övezik ezek viseletét. Ebben a teremben azt szeretnénk bemutatni, hogy a viseletrekonstrukciókból kiindulva – melyeknek napjainkban is van létjogosultsága – a ruhatárunkat milyen módon tudjuk alakítani a hagyományos technikák, formák, díszítmények felhasználásával egyéniségünknek, életkorunknak, alkalmaknak megfelelően, nem csupán a ruhák, hanem a kiegészítők terén – ékszerek, táskák, lábbelik számtalan variációjával – is.

A főhajó két oldalán szakrális tereinket, a jeles napokhoz kötődő tárgykultúránkat, valamint a településeink képét formáló, emblematikus tárgycsoportokat mutatunk be. A hagyományos kultúra fennmaradásának egyik jellemző, reprezentatív helyét a szakrális terek képviselik. Templomaink nemcsak építészeti emlékek, stílusok őrzői, hanem belső berendezésük, a festett mennyezet, a padok, szószékek, karzatok, oltárok, az úrasztala számtalan lokális kultúra jeleit hordozzák, és viszont: a templomdíszítés hatása sok esetben megjelent a paraszti lakáskultúra elemeiben is. Gondoljunk csak a festett bútorokra, hímzésekre, szőttesekre. A hímző asszonyaink által néhány évtizede felfedezett úri, egyházi hímzések javarésze mind egyházi gyűjtemények, eldugott parókiák féltve őrzött kincsei.

Templomainkat napjainkban is, mint régen, a hívek adományaiból „öltöztetik” fel, díszítik. Ebben a kiállítási térben több száz éves hímzések rekonstrukcióival találkozhatunk, de a mai, megváltozott térhasználathoz alkalmazott, a régi alapján újonnan tervezett hímzésekkel, papi ruhákkal is. A református templomok jellegzetes, festett kazettái által ihletett mai mennyezetkazetták, templombelsők, a szertartásokat kiegészítő míves tárgyak is helyet kapnak ebben a térben. Bemutatjuk a húsvéti ünnepkörhöz tartozó hímes tojások számtalan technikai és táji variánsát, valamint a karácsonyi ünnepkör ma újra életre kelt betlehemezési szokásának néhány szép darabját, különféle stílusú betlehemeket is. A búcsúkhoz, zarándoklatokhoz, jeles napokhoz, családi ünnepekhez szorosan kapcsolódnak a mézeskalácsok különböző típusai. A hagyományainkra jellemző mézeskalácsosság sokszínűségét is ebben az egységben láthatják.

A kereszthajó másik szárnyában olyan építmények fotódokumentációit láthatják, melyek az elmúlt évtizedekben egy-egy település, térség arculatát jelentősen meghatározták. Ezek közül is kiemelkedik Kisgyőr, ahol a nyári faragótáboroknak köszönhetően az egész település képe egységesen átalakult. De bemutatjuk a hetvenes évek játszótérépítő faragó mozgalmának mai folytatását, a nyolcvanas években a települések arculatát megváltoztatni vágyó kísérletek filmen megőrzött nyomait, azt a sírjel-rekonstrukciót, amelyet a gébárti fafaragók tudatosan, az egész ország területéről gyűjtött emlékek újrafaragásával több éven át, szakmai táborok során készítettek. A települések képét régen a kapuk is meghatározták, ezekből a kapuformákból szintén bemutatunk néhány jellemző típust. E teremhez témájában szorosan kapcsolódik az innen nyíló terem. A tájtervezés, az ökogondolat eszmeiségében szintén ehhez a korszakhoz, ennek gondolatvilágához köthető. Ebben a teremben a kemenceépítést és a különféle hagyományos falazatok, héjazatok típusait mutatjuk be, olyan kísérletekről, táborokról szóló filmek vetítésével együtt, melyek a tájba illeszkedő hagyományos építészeti technológiák, gondolatok újratanulását, újjászületését szolgálták.

A bal oldalhajó végén lévő teremben a szakrális térhez kapcsolódva azokat az alkotói törekvéseket mutatjuk be, melyek a történeti rekonstrukcióból indulnak ki. Itt kapnak helyet a különféle régészeti rekonstrukciók során született alkotások, az úri és a reneszánsz hatást idéző hímzések, csipkék, a táblafestés, a festett bútorok rekonstrukciós folyamatának szemléletes bemutatása, habán, hódoltsági és reneszánsz ihletésű kerámiák, illetve a kályhásság jellegzetes történeti-táji darabjai.

A főhajó nagy tájegységi kultúrákat reprezentáló termének bal oldalán azok a mesterségek, háziipari és családi műhelyek vonulnak fel, melyeknek fennmaradásához, megújulásához az elmúlt évtizedekben szintén a népművészeti mozgalom adott szakmai hátteret, illetve meghatározta a továbbélés lehetőségeit, irányait. Itt a látogatók fazekas, kékfestő, mézeskalácsos dinasztiák alkotásaival, a vesszőfonás, az ácsoltládakészítés mesterségeinek megtartó-megújító törekvéseivel találkozhatnak. Szintén a tájegységi teremhez kapcsolódik a keleti hagyományainkat, valamint a pásztorélethez kapcsolódó tárgykultúrát megidéző egység.

A nemezelés tudománya a nomád életmód felhagyásával elfelejtődött, technológiáját csak a hagyományos kalaposmesterek őrizték, akiknek utolsó, nemrég közülünk eltávozott képviselője a balmazújvárosi Mihalkó kalaposmester volt. Vidák Istvánnak és Nagy Marinak a nyolcvanas években tett ázsiai gyűjtőútjai és a nemezelést tanító-népszerűsítő kurzusai, kiadványai fontos és igen népszerű mozgalmat indítottak el. Ma már a nemezelés szakképzésben is tanítható mesterség. Ennek a munkának tárgyakban megmutatkozó sokszínű, újító irányzatait láthatják a teremben. A témához szorosan kapcsolódik a pásztorművészet, a pásztorélethez tartozó eszközök, az állattartó életmódhoz kötődő használati tárgyak, viseletek világa, kultúrája, valamint a halászat hagyományos eszközei, melyek nem pusztán a romantikus múltidézés kellékei, hanem ma is használt darabok.

A két hátsó terem közül a baloldalon a zene kapott helyet, a ma készült népi hangszerek színes világát mutatja be helyi kötődésekkel, jeles adatközlők felvételeivel. Egy hangszerkészítő műhely is látható itt, ami egyben interaktív tér: a kiállításlátogatók kipróbálhatják a citerát, cimbalmot, dudát. A jobb hátsó teremben a legkiválóbb kézműves iskolák mutatkoznak be. Fontosnak tartjuk megmutatni, hogy mindaz a tudás, aminek eredményei itt, ezen a tárlaton megtapasztalhatók, miként sajátítható el ma, amikor már csak igen ritkán hagyományozódik át a régi módon, apáról fiúra vagy anyáról lányra. Ez a tér is interaktív, itt zajlanak a kiállítás nyitvatartása idején szervezett kézműves foglalkozások, és folyamatos játéklehetőség várja a gyermekeket.

*

A tárlat gazdagsága arra is rámutat, hogy a népi kézműves mozgalom milyen széles körű, mennyi tehetséges embert, alkotót mozgat meg. Bár a népművészetet már sokszor, sok helyen eltemették, elsiratták, minden alkalommal szebbnél szebb új alkotásokkal találkozhatunk.

Annak ellenére, hogy hazánkban európai viszonylatban kiugróan sok, népművészeti tárgyakat készítő alkotó él és dolgozik, és számos olyan mesterségbeli tudás maradt fenn, melyeket más országokban már elfelejtettek, vagy épp most fordítanak óriási energiákat visszatanításukra (Norvégia), a szakemberekben mégis gyakran felmerül a kérdés: vajon valóban él-e a népművészet? Beszélhetünk-e egyáltalán népművészetről a 21. században, amikor már a hagyományos paraszti kultúra felbomlott, alkotóink tekintélyes része nem hagyományosan örökli a tudást, hanem iskolákban, képzéseken sajátítja el, s már nem a falvakban, sokkal inkább a városokban él tovább a népi, paraszti kultúra?

Mégis népművészetről, népi iparművészetről van szó. A kettő közötti különbség az ihlető forrás mai alkalmazásának mértéke, különbözősége, kortárs feldolgozása.

A hagyomány nem kőbe vésett, mozdulatlanságra, változatlanságra ítélt valami. A 21. században is mindennap hagyományt teremtünk és a hagyományból táplálkozunk. Folytatjuk, vagy épp megtagadjuk azt. Bár globális, sőt gyakran virtuális világban élünk, mégis – vagy tán épp emiatt – a népművészeti kiállítások, programok mágnesként vonzzák a látogatókat, érdeklődőket, minden népművészeti rendezvény biztos közönségsiker. Talán génjeinkben hordjuk az örökségünket, és ezek a bennünk élő őserők még mindig erősek, felveszik a versenyt a jelen kihívásaival?

Vajon megelégedhetünk-e ezzel? Mi a dolgunk nekünk ma, ebben a nagyon is ellentmondásos korban? Miért fontos számunkra a népi kultúra és az azzal járó életmód, életszemlélet?

A hagyományt talán legszebben a fához, annak gyökeréhez lehet hasonlítani. Illyés Gyula szavaival élve: a szél kihívásaira a fa gyökérzetével felel. És bizony napjainkban is épp olyan nagy szükségünk van a gyökerek adta biztonságra, mint bármikor a történelem során. A gyökér nemcsak a helyben maradást, kitartást szolgálja, de segít, táplál, roppant erőt is ad. Ez az erő, a hellyel való kapcsolat legszebben akkor nyilvánul meg, ha megismerjük saját családunk, településünk, kis és nagyobb lakókörnyezetünk hagyományát, történelmét, kultúráját, büszkék vagyunk rá, meg tudjuk élni ezeket a hagyományokat.

A kötődés az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet. Egy kötődésre képtelen társadalom megbetegszik. A kötődés pedig nem automatikusan működik, minden nemzedéknek el kell sajátítania, meg kell tanulnia a hagyományt annak őrzőitől. És ami a legfontosabb: mindezt úgy, olyan formában, hogy a mai világban ne tűnjön anakronizmusnak, hogy a gyermekek, fiatalok éppúgy megtalálják benne önmagukat, mint az idősebbek.

Fontos, hogy tudjunk olyan tárgyakat készíteni, melyek őrzik tárgyi anyanyelvünk, a népművészet karakterét, mégis mai, használható és szerethető tárgyak. Ezt a célt szolgálta a Hagyományok Háza zsűrirendszerének megújítása, a modern kategória bevezetése. Mikor azon gondolkodtunk, hogy vajon a népi iparművész címhez meghatározzuk-e a hagyományos és modern kategória valamilyen arányát, egyöntetűen arra a következtetésre jutottunk, hogy aki nem beszéli a hagyományos nyelvet, az nem képes új mondatok, gondolatok megformálására. Ugyanakkor óriási kihívás minden népi kézműves alkotó számára megfogalmazni, hogy mi a modern. Kellenek az új ötletek, új formai-esztétikai megoldások, és ebben bizony mi, népi kézművesek, sokszor segítségre szorulunk. Kiválóan ismerjük egy-egy mesterség fortélyát, de nagy szükségünk van arra, hogy a tudásunk szervesen épüljön be a dizájnba, a mai tárgykultúrába.

Nagy szükségünk van a közös gondolkodásra!

A lokális kultúra, ezen belül a helyi termékek, helyi hagyományok napjainkban egyre jobban felértékelődnek. A világban lezajló trendek, folyamatok ránk is hatással vannak. A 19–20. század fordulóján a népművészet felfedezése, ami nálunk a népművészet másodvirágzásához, a nagy gyűjtésekhez, a háziipari mozgalmak kialakulásához vezetett, a szecesszióhoz kötődő összeurópai áramlat volt. Ha ez a folyamat nem jut el a világ-kiállításokon, szellemi mozgalmakon keresztül hazánkig, bizony már a töredékét sem találnánk meg gazdag hagyományainknak.

Ma hasonló gondokkal küzdő korba értünk. A globalizált, egyszer használatos, uniformizált világban az emberek megelégelték a tömegtárgyakat. Csömört kapunk attól, hogy bárhová megyünk a világban, mindenhol ugyanazokkal az ízekkel, termékekkel, trendekkel találkozunk, legyen az Európa vagy a „művelt világ” bármely országa, ahová elértek a nagy nemzetközi vállalatok. A hazai tudást, termékeket védve jött létre Európa-szerte a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”, vagy másképp fogalmazva „ a kicsi szép” mozgalom, melynek sok vonzó példája itthon is kezd megerősödni.

Csakhogy a tiszta élelmiszerek mellett hasonló figyelmet kellene szánnunk a helyi kézművességre is, ami megnyilvánulhat a települések arculatában, az épületek, kerítések, kapuk, köztéri építmények helyi jellegzetességek szerinti formálásában, a táj adta lehetőségek kihasználásában, a táji környezethez való alkalmazkodásban, a helyi kultúrát bemutató vendégfogadók, viseletek világában, apró, ötletes ajándéktárgyak készítésében, és még sorolhatnám a helyi kézműves kultúra megnyilvánulásának számtalan módját, ami mind egyben térségfejlesztő erő is lehet.

Ez a feladat számunkra is kihívás, hiszen több oldala van. Egyrészt felfedezni, megfogalmazni, újraértelmezni a helyi hagyományt, de ez önmagában nem elég. Kell a jó marketing, kell, hogy ez a szemlélet áthassa az életünket, gondolkodásunkat, éppúgy, mint a helyi gasztronómia, a jó borok és a helyi építészeti emlékek ismerete. Ezt csak szervesen, más területek szakembereivel együtt gondolva-értelmezve, együttműködve, hálózatosodással lehet megvalósítani. Bizony, ez sem kis feladat. De felvetődik a kérdés: vajon alkotóink, és mi, mindazok, akiket megérintett ennek a mozgalomnak a szele, miért ragaszkodunk ennyire ehhez a tevékenységhez? Miért van az, hogy a mesterség, az a szellemi elkötelezettség, amit csak elkezdeni tudunk, de abbahagyni nem – annak ellenére hogy nehéz, szinte lehetetlen megélni belőle –, így vonz bennünket, ilyen éltető energiaforrást ad? Csíkszentmihályi Mihály magyar származású amerikai pszichológus fogalmazta meg a flow élményét. Mikor ő a boldogságot tanulmányozta, festőművészeket is megfigyelt, és úgy találta, hogy a festés izgalmát nem egy szép kép megfestése kelti, hanem a festés aktusa. Maga a tevékenység az örömforrás. Ez az elragadottság addig tart, amíg az alkotó be nem fejezi a képet, s már egy következő fehér vászon, egy új ötlet felé fordul a figyelme.

Mi, kézművesek ugyanígy vagyunk ezzel. Amikor nagy a kihívás, amikor maximálisan igénybe vesszük a képességeinket, akkor éljük át ezt a ritka tudatállapotot, a flow-t: megszűnik körülöttünk a világ, elveszítjük a tér- és időérzékelést, és csak a tevékenységre koncentrálunk. Mágnesként vonz minket, elmerülünk benne.

A képességek megfelelő alkalmazása kézben tartja cselekedeteinket, de mivel annyira el vagyunk foglalva, hogy elfeledkezünk saját magunkról, valami transzcendens érzés kerít bennünket hatalmába. Ez a tudatállapot rendkívül közel áll ahhoz, hogy boldogságnak nevezzük. Hitet ad, rendet teremt, célt ad életünknek a jövőben. Ki ne ismerné ezt, aki alkotómunkát végez? Úgy gondolom, mindnyájunk legnagyobb feladata épp ennek az érzésnek, az erre való képességeknek a továbbadása.

A kiállítás szándékát dr. Andrásfalvy Bertalan gondolataival szeretném összefoglalni:

„A jó isten az embert a saját képére, teremtőnek, alkotónak formálta meg. Ez a teremtő energia pusztításba csap át, ha az ember nem tudja, nem tanulta meg pozitívan, alkotó cselekvésben megélni ezeket. Épp ezért egyik legfontosabb feladatunk e teremtő tudásnak, melynek birtokosai vagyunk, az átadása, úgy a tárlat látogatói, mint az újabb nemzedékek számára.”