Magyarországon a kommunista hatalomátvétellel bekövetkező gazdasági, társadalmi és politikai változások, különösen az 1950-es évek parasztellenes politikája, a paraszti tu­lajdon kisajátítása és a kikényszerített termelőszövetkezetesítés lavinaszerű folyamato­kat indított el. Az önállóságra és önellátásra épülő paraszti társadalom ellehetetlenítése az életmódban is gyökeres változásokat hozott, és megindult a paraszti kultúra végérvé­nyes széthullása. Mindezek következtében a paraszti háztartásokban végzett hagyomá­nyos háziipari munka és a kézműves termékek piaca egyre inkább visszaszorult.

Az állam által az 1950-es években létrehozott szocialista háziipari szövetkezetek célja az volt, hogy az ötéves gazdasági tervek előírt kvótái alapján növeljék a háziipari termé­kek piacát. Az 1960-as években már a túldíszített, mind nagyobb mennyiségben – akár részben gyárilag – előállított dísztárgyak készítését szorgalmazták. Az egykor paraszti használatra készült tárgyak formai és esztétikai öröksége használhatatlan, megkérdő­jelezhető ízlésű dísztárgyakban vesztette el értékét és lényegét.

1972-ben megalakult a Fiatalok Népművészeti Stúdiója (FNS), amely célul tűzte ki a hagyományok újraértelmezését, a táncházak mellett a kézművességben is. A fiatal tárgy-alkotók képzeletét a népi kultúra eredeti állapota ragadta meg, amikor az életmód és a művészet még szerves egészet alkotott. Az volt a céljuk, hogy olyan, a paraszti életmód részeként megismert mindennapi tárgyakat hozzanak létre, amelyekben a használha­tóság elsődlegessége letisztult formavilággal és kiérlelt esztétikummal társul.

Az 1970-es évek kézműves mozgalma kiutat keresett a népi iparművészeti termelés­ben eluralkodó sematizálásból, a kor ideológiailag is motivált hamis népművészetképé­ből és az alkotókat szigorú keretek közé szorított viszonyrendszeréből. Vissza akarták adni az alkotás szabadságát, s a közösség erején nyugvó egyéniség kibontakoztatá­sának útjait keresték. Magyarországi és erdélyi falvakban ismerkedtek a még élő tárgy-alkotókkal, hogy hiteles tudásra tegyenek szert. A mozgalom egyes alkotói számára a „csak tiszta forrásból” merítés nemcsak a hagyományos paraszti kultúra kutatását, de a honfoglalás kori archaikus gyökerek és a közép-ázsiai rokon népi kapcsolatok felfedezését is jelentette. Kutatásaiknak köszönhetően olyan elfeledett mesterségek éledtek újjá, mint a lószőrfonás, kéregedény-készítés, nemezkészítés és gubaszövés.

A Fiatalok Népművészeti Stúdiójának tagjai szervezték meg az első játszóházakat, vásárokat, szakköröket indítottak és kiállításokat rendeztek. Országszerte műhelyek alakultak, és évente rendeztek alkotótáborokat Tokajban, Velemben, Magyarlukafán. Az önszerveződő közösségi események és az együtt végzett önkéntes munkák a közös­ségi összetartozás élményét erősítették.

Ebben a szellemileg inspiráló időszakban egymásra talált a zene, a tánc, a kézműves­ség, az építészet, a társművészetek, valamint az akkor bontakozó ökogondolat. 1981- ben adták ki a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának munkásságát összefoglaló kötetet, melynek címe – Csoóri Sándor szóhasználata alapján – Nomád nemzedék lett. Ekkor, innen kapta a tárgyalkotó mozgalom a „nomád nemzedék” elnevezést.

Az azóta eltelt évtizedek bebizonyították, hogy a tárgyalkotó mozgalom nem csupán egy lázadó, fiatal generáció szubkultúrája volt. Egykori elindítói és azok tanítványai ma alkotóként, oktatóként, szakíróként, etnográfusként, művelődésszervezőként örökítik tovább hiteles mesterségbeli tudásukat, látásmódjukat és hagyományértelmezésüket.