A tájalakulást kutató geográfusok és a tájépítészek felfogása szerint a táj „emberie­sített természet”. A természeti tájat az emberi tevékenység a társadalmi igényeknek megfelelően nemcsak befolyásolja, de át is alakítja („kultúrtáj”, „antropogén táj”). A tájökológia törekszik az adottságok, az igények és a hagyományos tapasztalok har­monikus összhangjának megtalálására.

A táj ugyanakkor a természeti és épített kulturális örökség része. A népművészet rend­kívül összetett fogalmába beletartozik a táji környezetalakítás, az ember épített kör­nyezete, a lakberendezés esztétikuma is. Ez szimbolikus tartalmat ad a tájban megje­lenő objektumoknak, tárgyaknak is.

A nosztalgikus művészeti-társadalmi mozgalmak „kivonulásának” elvágyódása között időről időre feltűnik a „vissza a természetbe” hívó gondolat. Az 1970-es évek nomád nemzedéke a természetes anyagok használatára, a kézi és manufakturális technika újrafelfedezésére, a természetközeliségre törekedett. Ezzel áll összhangban a szerves építészet, amely szerint az épület természetesen nő ki környezetéből. Méretei, arányai, a lehetőleg helyben talált természetes építőanyagai (fa, kő, égetett agyag, vályog, nád), hagyományos építőtechnikái, s nem utolsósorban szellemisége által harmonikusan il­leszkedik arra a helyre, ahova tervezték. Makovecz Imre így fogalmazott: „Nem titkolt ábrándom egy szerves emberi világ rendszere. Ezt az épületet is, mint más munkáimat is, olyan jelek megtestesülésének tartom, melyek magukba vonzzák azt a szellemiséget is, mely nem szubjektív vagy objektív, hanem az, ami, s amelynek elsinkófálása beteggé teszi az embereket.” (A tokaji alkotóházról, 1980)

A Kárpát-medence falvaiban – lényegében a hagyományos paraszti kultúra felbom­lásáig – létezett egy együttműködésre törekvő együttélési gyakorlat. A helyi társa­dalmak csoportjainak (vagyoni, vallási, etnikus, rokonsági, szomszédsági) gazdasági egymásrautaltsága miatt kultúrát formáló interakciók sora alakult ki. A ’kaláka’ ennek egyik legtisztább formája – az egymásra támaszkodó, kölcsönösségen alapuló mező­gazdasági, tájformáló, környezetet gondozó, építő, közösségsegítő (és nem mellesleg örömteli) közös munka –, amely a táj „közösségi szövetét” adja.

Napjainkban a Nagyapám háza mozgalom azt vallja, hogy a kulturális örökség nem érthető meg a hagyományos építési módok ismerete nélkül. Bár az adóhatóságok ad­minisztratív szemléletével nehezen fogható fel, de a tradicionális építési technikákat szinte kivétel nélkül kalákában végezték és végzik napjainkban is. Sokan úgy tartják, hogy a kaláka személyességen alapuló belső kapcsolatrendszere – a generációs isme­retátadás lehetőségével – a közösségépítés kulcsa. Így a program egyik célja az idős mesteremberek mellett való tapasztalatszerzés.

Az Ars Topia Alapítvány tizenöt éve szervez székelyföldi „feredő-építő kalákákat”, amelyek a tájformálás széles eszköztárával teremtenek új közösségi-rekreációs helyszíneket. További szép példái a közösségi környezetalakításának Kalotaszegen a Sztánai Műhely munkái, a magyarvalkói Jékely irodalmi kert és a Sárvásár-Nyárszón megvalósult játszótérépítő kalákatáborok, amelyekben tájépítészek, néprajzkutatók, mérnökök és önkéntesek a helyi mesterekkel és közösségekkel együtt alakítják a tájat és a településeket.