A mai kézművesmozgalom nemcsak a 19–20. században kiszínesedő paraszti népmű­vészet forma- és motívumkincséből merít ihletet, hanem korábbi történeti időszakok nemesi és köznépi kultúrájának hagyatékát is tanulmányozza. Egyrészt a technikát, mintát, színhasználatot restaurátori pontossággal követő, korhűnek nevezhető má­solatok készülnek, másrészt a legkiválóbb alkotók oly mértékig elsajátították a stí­lusjegyeket és a technikát, olyan otthonos biztonsággal használják az iparművészeti „nyelvet”, hogy képesek azt kreatív módon továbbgondolni és saját alkotói elképzelé­seiket megvalósítani.

A teremben látható tárgyak nagyobb része a 15. század végétől a 18. század közepéig terjedő korszak tárgykultúráját idézi fel. Ekkor kristályosodott ki a nemesi és polgári textilművészetben, öltözködésben és a lakókörnyezet tárgyi kultúrájában az a stílus, amire sok tekintetben magyar nemzeti sajátosságként tekinthetünk. E tárgyi hagyaték formakincse, ornamentikája, készítési technikája valójában nem idegen a népművészet szellemiségétől, sőt elmondható, hogy számos tekintetben ebből a történeti előzmény­ből szervesen nőtt ki a későbbi paraszti tárgyalkotás. E keleties elemeket is ötvöző késő reneszánsz stílus különösen kedvessé és megszokottá vált Erdély és Észak-Ma­gyarország népei számára, és helyi stílusváltozatokban élt tovább a parasztság kezén, sok helyen egészen a legutóbbi évtizedekig.

A 150 éves török uralom idején (1541–1699) a három részre szakadt Magyar Királyság területén a reneszánsznak egy szokatlanul hosszan tartó, kései virágzása alakult ki, amely nemcsak a magasművészetekre, hanem a mindennapi élet stílusára is rányomta a bélyegét. A hadi cselekmények mellett a békésebb hétköznapok életmódjában sajá­tosan ötvöződött az európai és a keleti hatás. A virágos késő reneszánsz stílusában készültek a pártázatos homlokzatú, oszlopos, tornácos belső udvarokra nyíló nemesi kastélyok és udvarházak, dísztermeikben az olasz reneszánsz motívumvilágával fes­tett kazettás mennyezetekkel, bútorokkal. A református templomok mennyezetének virágtöves, „olasz korsós”, madaras, szarvasos kazettáit festő mesterek készítették a falusi menyasszonyok kelengyeládáit is. Az ötvösök remekbe szabott zománcdíszes ékszereket, virág alakú boglárokat formáltak. Virágok borították a leheletfinom ken­dőket, melyeket a magyar és török varróasszonyok skófiummal (aranyból, ezüstből húzott vékony szál) és selyemszállal varrtak ki. A templomok oltármenzáit, úrasztalait a nemesi családok által adományozott „úrihímzéses” terítők borították. A korszak ma­gas tűzön égetett fajansz díszedényeit a vallási üldözések elől a térségbe költöző ana­baptista habánok készítették. Ónmázas majolikakerámiáik hatása a paraszti fazekasság motívumkészletében őrződött meg. Széles körben kedveltté váltak a mázas és mázat­lan csempéjű cserépkályhák, az ekkor kialakult formavilágot a 20. századig őrizték a paraszti kályhakészítő központok.