Az ott­hon ki­vé­te­les je­len­tő­sé­gű kör­nye­zet, amely szel­le­mi és ér­zel­mi fej­lő­dé­sünk­ben is fon­tos sze­re­pet kap. Az ott­hon nem csu­pán lakás, hanem az ér­zel­mi biz­ton­ság, függet­lenség, fel­töl­tő­dés, ki­tel­je­se­dés helye. Az ott­hon­hoz kö­tő­dés foly­to­nos­ság­él­ményt ad. Az ott­ho­nunk hoz­zánk tar­to­zik, min­ket tük­röz, ön­ki­fe­je­zé­sünk része; lét­re­ho­zá­sa dön­tések so­ro­za­tá­ból áll, s jó eset­ben öröm­mel for­mál­juk a saját ké­pünk­re. Be­szél az ízlé­sünkről, vi­sel­ke­dé­sünk­ről, gon­dol­ko­dá­sunk­ról, ér­ték­vá­lasz­tá­sa­ink­ról, sőt vissza­hat, be­fo­lyá­sol­ja azo­kat. Kör­nye­ze­tünk tár­gyai em­lé­ke­ket, je­len­té­se­ket hor­doz­nak, kiter­jesztett me­mó­ri­ánk ré­szét ké­pe­zik, be­fo­lyá­sol­ják a kö­zöt­tük zajló em­be­ri in­ter­ak­ci­ók, kap­cso­la­tok mi­nő­sé­gét. Nem mind­egy hát, hogy mi­lyen dön­té­se­ket ho­zunk: a könnyen meg­sze­rez­he­tő, ide­ig­le­nes si­lányt vá­laszt­juk, vagy az ér­ték­ál­ló mi­nő­sé­git.

A la­kó­tér itt ki­ál­lí­tott, kéz­mű­ves kezek által for­mált, a pa­rasz­ti tárgy­kul­tú­ra vi­lá­gát idéző tár­gyai nem a ha­gyo­mány re­lik­tu­mai, mú­ze­u­mi vagy ki­ál­lí­tá­si da­ra­bok. Aki kéz­be veszi őket, meg­ta­pasz­tal­hat­ja, hogy ezek a tár­gyak meg­kí­ván­ják a hasz­ná­la­tot. A ké­szí­té­sük­ben és hasz­ná­la­tuk­ban őr­zött tudás révén foly­to­nos­sá­got je­len­te­nek a múlt és a jelen kö­zött.

A mai kéz­mű­ves­mes­te­rek által lét­re­ho­zott mun­kák hang­sú­lyos ré­szét az ott­hon tár­gyai te­szik ki: fa­ze­kas­mun­kák, bú­to­rok, kony­hai hasz­ná­la­ti és tá­ro­ló­esz­kö­zök, textil­neműk, te­rí­tők, füg­gö­nyök, sző­nye­gek, ágy­ne­mű, já­té­kok – mind­az, ami ba­rát­sá­go­san kö­rül­ve­het ben­nün­ket a min­den­na­pok­ban. A bú­tor­ké­szí­tők­nél, kály­hás­mes­te­rek­nél, fa­ze­ka­sok­nál töb­ben van­nak a ki­sebb hasz­ná­la­ti és dísz­tár­gya­kat elő­ál­lí­tó fa­ra­gók, a hazai kéz­mű­ves­ség leg­né­pe­sebb tá­bo­rát pedig a szö­vők és hím­zők al­kot­ják. Csak­úgy, mint egy­kor, a több­nyi­re asszo­nyi kezek al­kot­ta tex­til­mun­kák­ról lerí a fé­szek­ra­kó ott­honosság, az a sze­re­tet és fi­gye­lem, ami­vel egy há­zi­asszony „fel­öl­töz­te­ti” csa­lád­já­nak kör­nye­ze­tét.

A kam­rá­tól az ebéd­lő­ig, a há­ló­szo­bá­tól a nap­pa­li­ig és a gye­rek­szo­bá­ig nincs olyan része egy mai ott­hon­nak, ahol ne kap­hat­ná­nak he­lyet ezek a gon­do­san ter­ve­zett és kivitele­zett, ba­rát­sá­go­san is­me­rős tár­gyak. Az anya­guk ter­mé­sze­tes: fa, háncs, vessző, agyag, gyap­jú, len, ken­der. Hol a forma, hol az anyag, hol a dí­szí­tés, hol a szín, vagy mind­ezek együt­tes har­mó­ni­á­ja vonz­za a te­kin­te­tün­ket. Ha kö­ze­lebb lé­pünk, lát­hat­juk, hogy a ha­gyományos forma nem uni­for­mi­tást je­lent. Lehet, hogy egy jól is­mert tárgy­tí­pus egyik da­rab­ja ha­son­lít a má­sik­ra, de soha nem ugyan­olyan. „A vál­to­za­tos­ság gyö­nyör­köd­tet”, mind­egyik tárgy egye­di, az al­ko­tói ötlet meg­un­ha­tat­lan vál­to­za­tok so­ro­za­tá­ban bom­lik ki. Ki-ki meg­ta­lál­hat­ja ma­gá­nak a szí­vé­hez közel állót.