Környezetünkben egyre ritkábban látunk hagyományos paraszti viseletet. Még húsz-harminc éve is megszokott volt a nagyobb budapesti piacokon vagy a gödöllői HÉV vonalán a város környéki kertkultúrás falvakból bejáró sokszoknyás parasztasszonyok látványa. Ma az Erdélyből ingázó, budapesti családoknál takarítást vállaló, fekete-piros ruhás széki asszonyok 50 fölötti korosztálya jelenti a Kárpát-medence utolsó, még élő viseletes közösségét. Vajon mi marad utánuk? Csak a globális trendekhez igazodó divatkövetés? Marad-e valami visszfénye az egykori jelentésgazdag, viselőjének korát, családi állapotát, a viselés alkalmait árnyalt jelrendszerrel kifejező hagyományos öltözködésnek? Vajon gazdag történeti és paraszti öltözködéshagyományaink utóéletét csupán a táncegyüttesek színpadi produkciói, a jelmezes mulatság, a falusi turizmus vonzerejét erősítő „kirakatba állítás” és a múzeumi kiállítás fogják jelenteni? Megtalálja-e az újabb nemzedék a viselethordás ünnepi alkalmait, ráérez-e a lokális viselet közösség- és identitásformáló erejére azokon a tájakon, ahol a népművészet elmúlása még nem is olyan távoli múlt? Újabb kérdés, hogy vajon miért nincs támogató konszenzus akörül, hogy a gazdag tradíciókból kiemelkedve egyes öltözetek olyan rangra emelkedjenek, mint amit a stájer, a tiroli vagy a skót öltözet jelent saját társadalmaik számára?
Míg az 1970-es, 1980-as évek táncházi fiataljai szívesen vettek magukra a farmernadrághoz egy-egy eredeti viseletdarabot – inget, mellényt, zekét, tarisznyát, amit könnyen beszerezhettek „falujárásaik” során, a pécsi vásáron vagy az ecseri piacon –, addig az elmúlt húsz évben egyre többen viselnek mai kézművesek vagy divattervezők által készített egyedi vagy kisszériás ruhadarabokat, amelyek egy-egy elemükben (forma, szabás, anyag, szín, díszítés) jelzésszerűen utalnak népviseleti táji tradíciókra. Kérdés, hogy viselésük mögött valamely tudatos szándék áll-e, az önkifejezés igénye, vagy inkább egyéni ízlésről van szó, ciklikusan feltámadó etnikus divatirányzatok, pillanatnyi divatötletek követéséről, vagy éppen ellenkezőleg: divatellenességről?
A választ ki-ki maga adhatja meg. A terem közepén bemutatott rekonstrukciós viseletek esztétikuma és a mai, modern ruhák reflektálnak egymásra, s az egymáshoz való viszonyukról, a régi és mai kor emberének ízléséről vallanak. A látogató eldöntheti, hogy vonzó-e számára a kreatív módon újrafogalmazott forma-, anyag- és mintahasználat, a megújult nemeztechnika, a régit idéző, de mai használathoz alkalmazkodó szabásvonal. S felfedezheti azt az eredetiséget, amit a nagyáruházak kínálta szezonális tucatáruk tömkelege mellett egy-egy egyedi tervezésű, egyéniséget sugárzó, igényes kivitelű kézműves ruhadarab, öltözetkiegészítő vagy ékszer hordoz.