Kodály Zoltán is megfogalmazta, hogy a hagyomány, és mindaz a tudás, ami a hagyományhoz kapcsolódik, nem örökölhető, minden generációnak újra és újra meg kell tanulnia.
Ezt a tanulást a gyermekkorban az ölbéli játékok, énekek, bölcsődalok alapozzák meg, majd később a játékok, a játékszerek készítése, a kézművesség játékos, élményszerű elsajátítása folytatja. Minderre ma már nemcsak a gyermekeinket kell tanítani, de a pedagógusokat, szülőket, nagyszülőket is. Ezek a tevékenységek pozitív hatással vannak a gyermekek személyiségfejlődésére, és a kéz intelligenciájának fejlesztésében is fontos szerepet kapnak. De a játékok által a kommunikációs, kooperatív képességek is erősödnek. Ezt a célt szolgálják, ezt a tudást adják át a népi játszóházak, ezt segítik elő a játszóházvezetői kurzusok, melyek tananyagában a hagyományok elsajátításán kívül a természetes anyagokkal való tevékenykedésnek, a természeti környezet megismertetésének és megbecsülésének is fontos szerep jut.
Szintén a gyermekkorban elsajátítandó tudás része a hagyományos motívumkincs, melyet mai eszközökkel, mai játékformákkal ismertethetünk meg a gyermekeinkkel. Erre a célra kidolgoztunk egy vizualitásra épülő kreatív feladatgyűjteményt, amely nemcsak játéktár, hanem aktív foglalkoztató is; feladataiba a kiállítás látogatóit is bevonjuk.
Napjainkban, amikor a hagyomány, a kézműves tudás nem feltétlenül tradicionálisan, apáról fiúra, anyáról lányra száll, az örökség szakszerű átadása az állami képzési formák rendszerébe tagozódik. Az Országos Képzési Jegyzékben (OKJ) nyilvántartott szakképzések keretében tíz mesterség tudásanyagát sikerült továbbörökíteni: a csipkekészítés, a csuhé-, gyékény- és szalmatárgykészítés, a faművesség, a fazekasság, a hímzés, a vesszőfonás, a szőnyegszövés, a takácsmesterség, a nemezkészítés és a népi bőrös mesterség ismeretét.
A mesterségbeli tudást ezenkívül napjainkban kulturális intézményekben, közösségekben, civil szervezetek keretei között is meg lehet szerezni, akkreditált képzések által, szakköri formákban, vagy egy-egy mester kisugárzó személyiségének vonzásában.
E képzéseknek és az általuk megszerezhető tudásnak az értékét, nagyságrendjét nem a munkaerőpiac helyzete, a magas hallgatói létszám, a tömeges képzés vagy a megélhetés biztonsága jellemzi. Elsősorban azért fontosak, mert kézműves iparos és népi kézműves kultúránk mesterségbeli fogásait őrzik, kulturális örökségünk, tárgyi anyanyelvünk részei. Nagy eredménynek tartjuk, hogy a szakképzésben sikerült megtartani ezeket a szakmákat, mert a mesterségek kihalásával olyan tudásanyag veszne el, melynek tekintetében Magyarország még ma is nagyhatalom.