A hagyományos parasztgazdaságok szinte minden téren önellátók voltak, az egysze-rűbb eszközöket a családfő készítette, míg a nők a textilmunkához értettek. Egyes vi­dékeken, ahol a mezőgazdaság nem biztosította a létfenntartást, és volt a közelben megfelelő nyersanyag, jövedelemkiegészítésként kiteljesedtek egyes háziipari ága­zatok, pl. a kosárfonás, gyékényszövés, fazekasság, téglavetés, fa szerszámok, épü­letelemek előállítása. A háziiparok megerősödését az elmaradottabb térségek fejlesz­tése érdekében az 1870-es évektől államilag is támogatták. A bonyolultabb eszközöket ügyes kezű specialisták vagy képesített iparosok állították elő. A mesterek a vásárokra olcsóbb, szabvány utáni árut, megrendelésre finomabb, drágább terméket készítettek.

A kézművesség története a magyarság kárpát-medencei megtelepedésétől régészeti­leg jól adatolható. A fejlett tudásról árulkodó fémművesség mellett a lószerszámgyár­tás, nyergesség, fa- és bőrművesség is magas színvonalú volt. A Magyar Királyság első évszázadaiban a kézműipar ötvözte a keletről hozott tradíciót, az itt élő népek gyakor­latát és a Nyugat-Európából idetelepült iparosok tudását. A 13. század második felétől a tatárjárás utáni újjáépítés alappillére volt az ipar, a kereskedelem és a vásártartási joggal bíró városok hálózatának kiteljesítése. Az írott forrásokban számos foglalkozás­név utal eleinte a „szolgálófalvakra”, majd a 14. századtól a városfejlődés részeként a céhekbe tömörülő iparosokra. A céhlegények európai vándorútjaikról újabb technikák és szakkifejezések ismeretét hozták haza (pl. mézeskalácsosság, kékfestőmesterség). Ugyanakkor pl. a kocsigyártásban, nyeregkészítésben, a bőrkikészítés, hímzés, ötvös­ség bizonyos technikáiban a magyaroktól tanult Európa.

A 17. századtól a „német” és „magyar” iparok különváltak. Előbbiek az európai divat szerint a városi polgároknak, utóbbiak a magyar ízléssel öltözködő kisnemességnek, a mezővárosok és falvak népének dolgoztak. Egyes szakmákat képesítéssel nem ren­delkező „kontárok” is űztek.

A 18. század végétől a gyáripar hatására egyes mesterségek intenzívebb ütemben fej­lődtek, míg mások végleg kiszorultak a piacról. A kiegyezést követő jogi modernizáció része volt 1872-ben a céhrendszer megszüntetése. Innentől kezdve az érdekképviselet és a képzés előbb az ipartársulatok, majd az ipartestületek kezébe került. A 20. század elején az ipariskolákban még több hagyományos szakmát oktattak, ám a kézműipari technikákat egyre nagyobb mértékben kezdték felváltani a gépek.

A szocialista korszak a paraszti létforma felszámolásával a kézműipar lába alól is ki­húzta a talajt. A „kispolgárság” a parasztsághoz hasonlóan a társadalom megbélyeg­zett rétegévé vált. Az 1950-es években sokan elhagyták a szakmát, az egykor komoly keresletet kielégítő műhelyeket bezárták, némelyek ideig-óráig még foglalkozhattak javítgatással, mások a nagyiparba kényszerültek. Ahol szakszövetkezetek létesültek, ott egy időre még konzerválták a kisipar eszközanyagát, technikáját.

Ritka kivételnek számítanak azok a mesterdinasztiák, ahol a tudásátadás generációs lánca nem szakadt meg. Annál nagyobb értéket hordoz mesterségük fennmaradása. A tudás átmentése azonban nemcsak nekik köszönhető: az 1970-es években induló kézműves mozgalom tagjai, felkutatva az utolsó mestereket, nem egy nagy múltú, ritka mesterséget mentettek meg az enyészettől.