Egy település összképét meghatározza természeti környezete, a település típusa, az ott élők gazdasági tevékenysége, társadalmi helyzete, vallása, életkörülményei. Nem­csak a házak, de a házak között, vagy a tájban, a határban, szőlőhegyen, cintermekben, temetőkertekben elhelyezett kisebb-nagyobb objektumok, kapuk, kerítések, sáncok, hidak, gazdasági és szakrális emlékek (kápolnák, haranglábak, kálváriák, szoborfül-kék, útszéli keresztek), sírjelek is a közösség kulturális orientációját, ízlését tükrözik. Ugyanakkor építészeti, plasztikai stílusuk a magasművészet provinciális változatát képviseli. A 19. század végétől kezdve a közösségi terekben megjelentek a világi, nem­zeti és politikai jelképek és emlékjelek is.

A múltban az egyes falvak, kistájak karakteres építészeti arculattal rendelkeztek. A paraszti társadalom meghatározó értékrendjének megfelelően egy-egy település utcaképe – az egymást követő nemzedékek építészeti újításait leszámítva – viszonylag egységes volt, de a társadalmi és vagyoni különbségek jelzéseit is hordozta. Az 1920- as évekig a lakóház – a helyi normáknak megfelelően – inkább visszafogott volt, nem az egyéni kényelem alakította, az újítások először mindig a családi gazdaság műkö­dése szempontjából igazán fontos, befektetést kívánó gazdasági épületeken jelentek meg. (Egy család vagyoni helyzetét, munkamorálját a porta takarossága is elárulta.) A kapu mérete, díszítettsége jelezhette a telek tulajdonosának vagyonosságát, esetleg kézügyességét. Formája, díszítése a közösség tárgyi művészetének jelrendszerébe illeszkedett. A specialisták által készített sírjel árulkodott az elhunyt felekezeti hova­tartozásáról, neméről, életkoráról, sőt egyéni élettörténetéről. Mindezek az elemek a létrehozó/megrendelő egyén társadalmi és közösségi öntudatát fejezték ki.

A tájak egyedi karakterét az 1950-es évektől elmosta a szocialista korszak egyenkoc­kaházainak terjedése, majd a kádári konszolidáció „buhera” építkezései. A hetvenes évektől jelentkező igény a népművészet felfedezésére nem csak egyéni vágyakból fa­kadt. Egykor erős helyi és kistáji identitással rendelkező közösségek is keresték a he­lyüket a modernizálódó világban. Visszapillantva a néhány évtizeddel korábbi életükre, újra felfedezték a fakuló és leértékelt paraszti örökségükben rejlő értékeket. A nomád nemzedék mozgalomhoz kötődő alkotótáborokban számos köztéri alkotás született. Néprajzkutatók és alkotók kutatómunkája segítette a táborok gyakran többéves te­vékenységét. Vannak példák teljes települések arculatának kialakítására, vagy arra, hogyan gyűjtötték össze és rekonstruálták fafaragók a sírjeleket az ország egész terü­letén. A tradicionális építészeti és díszítésmód alkalmazása nem csak a hagyományos köztéri objektumokhoz köthető. Játszóterek is készülnek a mai igényekhez alkalmaz­kodva, de a népművészeti formanyelvet idéző megoldásokkal.

A műemlék jellegű épületek, szakrális vagy gazdasági emlékek (pl. malmok) felújítása, restaurálása is fontos lépés egy település összképének javításában. Azok az egyéni kezdeményezések, amikor a tősgyökeres lakosok vagy a beköltöző, gyakran nyaralótu­lajdonos közönség egy-egy épületet, kaput, portát jó ízléssel, az előtörténetet tisztelve, az eredeti nyílászárókat, héjazatot, vakolatdíszeket, színhasználatot felújítva állít hely­re, nagyon fontos vállalkozások.