A 20. század második felében a szocialista kollektivizálás, az erőltetett iparosítás és mobilizáció felszámolta a hagyományos paraszti életformát. A paraszti kultúra széthullása tájanként más-más módon és ütemben zajlott le. Az erdélyi magyar vidékek eleve megkésett modernizációját a romániai Ceaușescu-diktatúra megszorításai és kisebbségellenes politikája tovább késleltette. Bár a hagyományos kultúra teljessége a maga rendszerszerűségében már nem működik, mégis megfigyelhető néhány egykori néprajzi táj esetében, hogy bizonyos kulturális kifejezéseket (viselet, zene, tánc, szokás) a helyi közösségek a mai napig eredeti, vagy némileg megváltozott funkcióban és jelentéssel használnak, többnyire az egyéni életút fordulóihoz vagy egyházi, világi ünnepekhez, közösségi alkalmakhoz kötődően. Az ünnepi viselet – amelyből már csak egy-egy rendnyit őriznek, és csak kivételes alkalmakkor öltenek fel – fontos eszköze a lokális, regionális és etnikai közösséghez tartozás kifejezésének. A helyi intézmények (iskola, egyház, önkormányzat, kulturális egyesületek) is gyakran szorgalmazzák a hagyományok megtartását, felújítását, újratanítását, vagy életre hívnak olyan eseményeket (szüreti felvonulás, falunap, tánctábor), amelyek nemcsak a közösség belső ünnepei, hanem növelik a település turisztikai vonzerejét is. A felújított viselet vagy a szokásalkalmak díszített tárgyai iránti igény életben tartja a kézművesség hagyományos tudását.
A teremben néhány híres erdélyi néprajzi tájnak – Kalotaszeg, Székelyföld, a mezőségi Szék „városa”, a gyimesi és barcasági/hétfalusi csángók – a közelmúltban készített tárgyi öröksége jelenik meg, olyan helyi alkotók munkái, akik a tudást otthon tanulták, és tudatosan vállalják a tradíció továbbörökítését. Van közöttük fafaragó, bútorfestő, kályhás, fazekas, szűcs, ötvös, csizmadia, pártakészítő, szövő, hímző, viseletvarró és tojásfestő. A tovább élő hagyomány alkotásai nem feltétlenül mérhetők a paraszti művészet fénykorának csúcsteljesítményeihez, de ennél fontosabb maga a tény, hogy még működik egy helyi tudás és esztétikum, s van igény a helyi közösség öntudatát tápláló tradicionális kifejezésformák fenntartására.
A kiállítótérben a magyarországi néprajzi tájak közül megjelenik a matyó Mezőkövesd, Sárköz, Kalocsa és a palóc vidék. Ezekben a régiókban a hagyomány ereje ma is táplálja az alkotókedvet. Vannak helyben működő és a lokális hagyományt továbbvivő mesterek, akiknek munkája nemcsak a helyi kulturális közéletet élteti, hanem a tágabb kézművesmozgalom is nemegyszer az ő közvetítésükkel sajátítja el a régióra jellemző mintakincset, technikát. Kalocsa népművészeti öröksége 2009-ben, Mezőkövesd 2010- ben, Sárköz 2012-ben került fel a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, amely azokat a közösségeket ismeri el, ahol a hagyományőrzés élő gyakorlatai révén a közös kulturális tudás folyamatában fenntartható, s amelyet a közösség büszkén vall a saját örökségének.