A 19. században, a „nemzeti ébredés” korában a nemzet ősi, dicső múltjának „meg­találása” és „megrajzolása” fontos törekvésévé vált a társadalom vezető rétegeinek, a tudósoknak és művészeknek. Az 1848–1849-es, elveszített és vérbe tiport szabad­ságharc után, a nemzeti romantika művészeinek köszönhetően a magyar pusztán élő pásztorok alakja a szabadságszerető magyar nép szimbólumaként különös jelképi erővel ragyogott fel.

Az első honfoglalás kori sírleletet a reformkor idején, az 1830-as években találták meg. A honfoglalás ezredévét ünneplő 1896. évi millenniumi ünnepségek táján újabb jelentős leletek kerültek elő, s a honfoglalók régészeti anyaga még inkább a figyelem előterébe került. Ezzel párhuzamosan az érdeklődés nemcsak a régészeti múlt, hanem az addig alábecsült parasztság élő néphagyományai felé is fordult, elkezdték lejegyezni a meséket, dalokat, szokásokat és gyűjteni a szépen díszített tárgyakat. A népiben a korabeli kutatás és a közérdeklődés a minél ősibbet kereste, hogy általa vissza lehessen következtetni a nemzet „gyermekkorára”. Így indult el az ősmesterségek, a halászat és a pásztorkodás néprajzi kutatása, amiben a rokon népi párhuzamok által is erősítve a magyar kultúra legrégibb, kelet felé mutató kulturális rétegét fedezték fel.

A parasztfalun kívül (bár azzal szoros kapcsolatban) álló foglalkozáscsoportok zárt, hierarchikus rendben, sajátos, zárványszerű világban éltek. Tárgyi és szellemi művelt­ségükben valóban számos archaikumot őriztek a legutóbbi időkig.

A 19–20. század fordulóján nemcsak a kutatók, de a művészek is érdeklődéssel for­dultak a népi díszítőművészet motívumkincse, valamint a keleti örökség kérdése felé. A magyar szecessziós művészet legjavát áthatotta ez a gyökérkeresés. A gödöllői mű­vészeknek köszönhető a Malonyai Dezső szerkesztésében megszületett, gyönyörűen illusztrált ötkötetes A magyar nép művészete sorozat (Budapest, 1907–1922), melynek nemcsak a kezdeti, erdélyi tematikájú kötetei hatottak a reveláció erejével, hanem azok is, amelyek a Dunántúl és Észak-Magyarország régies népművészeti hagyatékú tájait, köztük a Balaton-vidéki, bakonyi, somogyi és palóc pásztornép művészetét mutatták be.

Az 1930-as évektől egy differenciáltabb társadalomtörténeti szemléletnek köszönhe­tően tudatosult, hogy a paraszti kultúrát bonyolult történelmi folyamatok alakították, s nem minden ősi, ami régi és népi, tehát nem szabad a népi kultúra minden elemében több ezer, vagy akár csak több száz éves hagyatékot látni. A magyar őstörténet és a nép­rajz kutatása egyre inkább különvált. Az 1960-as, 1970-es évek nagy néprajzos-muzeo­lógus nemzedékének elmélyült tárgykutatásai tovább finomították a népművészet történetéről tudottakat.

A pásztorművészet régi rétege, a honfoglalás kori és közép-ázsiai kézművestechnikák és ornamentika felé az 1970-es években, a nomád nemzedék útkeresése folytán fordult újra alkotói figyelem, ők inspirációt találtak a nemeztechnika, a faragás és a bőrmű­vesség megújításában.