Egy közösség életében a legfontosabb intézmény a templom. A kapcsolat, az önvizsgá­lat, a lelkiismeret, a bűnbánat, a lelki megtisztulás, a megbocsátás helye. Az Isten háza az a hely, ahol életünk legemelkedettebb eseményei történnek, a találkozás, az elkö­teleződés, a fogadalomtétel, az áldozás és a búcsú helye. Ahol sosem vagyunk egye­dül, mert ott van a mennyei hatalom, és ott van bizonyságtételül a közösség, ahova tartozunk. Jól tudták ezt a régiek, akiknek a templom építése és szépítése minden másnál előbbre való volt. Elkerülhettek távolra, elsodorhatta őket a történelem kény­szere akár az óceánon túlra, de egy közösséggé összeálló embercsoport legelső nagy vállalkozása itthon is, idegenben is a szakrális tér megépítése volt, közös, együttes erő­vel. S ahogyan feldíszítették lelküket és testüket az Úrral való találkozásra, úgy díszítette fel a gyülekezet a maga tudásával és szépérzékével a fehér falakat. A provinciális egy­házművészet még akkor is megőrizte a kapcsolatot a közösségi művészettel, amikor tanult mesterekkel dolgoztattak. A zsoltárostáblát faragó, karzatfestő férfiak s a gyolcsot hímző asszonyok keze alól „kikúsztak” a leveles-szőlős indák, „kiröppentek” a madarak. Közben a festőmesterek készítette mennyezetkazettákról ellesett virágtövek „kinyíltak” a kelengyeládákon, s egykoron az adományozó uraság adta úrasztali terítők gránátalmái „megértek” a tisztaszoba felvetett ágyának párnáit borító házivásznakon.

Hogy milyen erő és segítő szándék rejlik a Kárpát-medencei kézművesközösségben, azt ékesen bizonyította a 2017-ben a reformáció 500. évfordulójára meghirdetett orszá­gos pályázat, melyre több mint ezer pályamunka érkezett. Az évforduló egyben alkalom volt annak felmérésére, hogy mely területeken ragadható meg az egyházművészet és a tárgyalkotó kézművesség egymásra hatása, megtermékenyítő ereje. A legkülönfélébb műfajok szerepeltek: templomi bútorzat, úrasztali edények, festett mennyezetkazetták, hímzett textilek, lelkészi palástok, könyvborítók, temetői fejfák, faragott címerek, relie­fek, keresztelői ruhácskák, ünnepi viseletek, emléktárgyak, mézeskalács és hímes tojás. A szervezőknek az is célja volt, hogy a népi kézművesség képviselői hozzájárul­janak a templomok, gyülekezeti termek, egyházi intézmények, valamint az élet nagy fordulóihoz kapcsolódó szertartások tárgyainak, kellékeinek megújításához. A jubile­umra készített tárgyak jelentős részét készítőik fel is ajánlották az egyházak számára.

A tradíció és az innováció szép példája a lelkészi palást, amelynek formája megfelel az egyházi előírásoknak, alkotója mégis minden egyes darabnál újragondolja a zsinó­ros paszománydíszt. A motívum hol a debreceni Nagytemplom orgonadíszét, hol egy mennyezettábla főmotívumát, hol az eucharisztia gondolatát szimbolizáló szőlőfürtöt vagy nőies tulipánt formálhat.

Akár katolikus vagy protestáns egyházművészeti tradíció, akár jeles napi szokáselem, mely az alkotói gondolat mögött áll, legyen az pelikános vagy Luther-rózsás kehelyta­karó, szenvedésjelenet vagy betlehemi házi oltár: a műveken érződik az alkotók alázat­tal és szeretettel végzett szolgálata.